Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 2. szám - Mórocz Zsolt: Hamvason innen, Hamvason túl
korszellemmel, a divattal, ilyen-olyan izmusokkal, a bírálatnak álcázott kritikai terrorral szemben alkossák meg életművüket és önmagukat. Felszólításának lényege, hogy nem követni, különösen nem másolni kell őt, sokkal inkább megvalósítani, realizálni az írásban és a sorsban önmagunkat, függetlenül az éppen fennálló külső' körülményektől. Aki önmagában tesz rendet, az a világban tett rendet. Kemény Katalin nem Hamvas ellenfeleiről, életművéből, - roppant kíméletesen szólva - az író említése nélkül mentőkről, vagy az őt agyonhallgatókról van leglesújtóbb véleménnyel, sokkal inkább az iránta gátlástalanul rajongókról. Akiknek tevékenysége pusztán a rajongásban merül ki. Hamvas az összetört forma helyreállításával nem kísérletezik, hiszen nincs is mit valójában rekonstruálni. A Karneválban túlhalad ezen a „formát- lanságon”, megtalálva a saját formáját. A regény az a hely - írja benne -, ahol az ember a valóságot megteremti. Amennyiben pedig a regényben teremti meg ezt a valóságot, folytathatjuk az ő szellemében, akkor ez az a hely, ahol átvilágíthatja magát, megszabadulhat démonaitól, felismerve őket. A poli- fonikus regény megalkotója Bahtyin szerint Dosztojevszkij. Regényeinek alapvető vonása, hogy önálló, egymástól elváló szólamok és tudatok sokasága, teljes értékű igazi szólamok gazdag polifoniája található bennük. Dosztojevszkij hőseinek szavai azonos értékűek a szerző szavaival: „A hős szavai kivételesen önállóságra tesznek szert a mű struktúráján belül, mintegy a szerzői beszéd mellett hangzanak, és vele, valamint a többi hős hasonló teljes érvényű szólamaival sajátos módon kapcsolódnak össze.” Valójában a moralitásról van szó: Dosztojevszkij szakít a Piroska és a farkas erkölcsnemesítő, ám tagadhatatlanul didaktikus narratívájával, ami addig a regényirodaimat is jellemezte néhány kivételtől eltekintve, és megadja az esélyt olvasójának a rosszal való azonosulásra. Röviden: az értékmentes, önáltató, szemforgató moralizáláson túli önmegismerésre. Olyan elemi erővel növeszti fel a jót és a rosszat, szépet, kedveset, ocsmányt, tisztát az olvasó lelkében, hogy az képtelen a hatásnak ellenállni. Megbabonázza a figurák mélysége és magassága. Belső pokol és menyország egyaránt láthatóvá, érzékelhetővé válik. A kérdés azonban mindenkor kérdés marad - akár Shakespearenél, - mikor beszél maga a szerző? Az olvasó szeret azonosulni a hősökkel, különösen ha azok - mint Tolsztojnál Pierre és Levin - a jót képviselik. De az igazi problémát nem az jelenti, hogy kivel azonos az író (és nyomában az olvasó), hanem az: mikor ki beszél? Miféle szavakkal, imaginációkkal - Hamvastól kölcsönözve a kifejezést - teremti meg a valóságot az író a műben. A valóságteremtés, - Borges legalábbis úgy véli - bizalom függvénye a klasszikusoknál, kényszerítő erejű a romantikusoknál, és a legnehezebb - itt nyilván önmagára is gondolt - az, amely a körülmények kitalálásán alapul. Sartre előszeretettel értekezett az irodalom valóságfeltáró feladatáról. A valóság azonban, csupán érintve a feladat mélységét, csak megfigyelőivel együtt létezik. Heisenberg erről élvezetesen beszél, de már Kierkegaard úgy fogalmazott, hogy amit az ember lát, az mindig annak függvénye, hogyan látja; mert minden szemlélet nem pusztán befogadás, felfedezése valaminek, hanem egyben létrehozása is. Ez lehet beállítódás kérdése, történhet csoportnyomásra (a szociálpszichológiai kísérletek bizonyították): Játhatjuk” tapasztalatunk ellenére másnak a valóságot, hogy megfeleljünk a csoportnormának. De Gregory pompás rajzai 103
