Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11-12. szám - Mórocz Zsolt: "Hej, forradalmak, forradalmak!" (esszé)

Rainer M. János* emberi - némi malíciával: az elvtársi világban polgári - vonásaira hívja fel a figyelmet, és tisztázza a vád alól, miszerint „Vologya” fedőnéven KGB besúgó lett volna. Nagy Imre pályája nem azért ellentmondásos, mivel nem ismertek életének tényei, hanem azért, mert a fordulópontok különbözőképpen értelmezhetők.

Hogy 1956 szimbólumává emelkedhetett, annak oka kettős. A Nagy Imre mítoszt az emigráns és itthon maradt egykori reformkommunisták építették. A kivégzett magyar miniszterelnök alakja propaganda célokra - pozitív értelemben használva a szót - kitűnően alkalmas volt. Halála egybefonódott a forradalmárok halálával. Símivalóan szép szavai, amik Méray könyvének** 1989-es kiadásában olvashatóak „Tudom, hogy lesz majd még egyszer egy Nagy Imre-per, amelyben rehabilitálnak és háromszor annyian jönnek el a temetésemre, mint Rajkára. Csak attól félek, hogy azok mondják a gyászbeszédet, akik elárultak”. - például soha nem hangzottak el.

Némi morális lendületet véve érdemes megvizsgálni Nagy Imre forradalom alatti magatartását. Október 23-án Losonczy Géza lakásán a délelőtti órákban megbeszélést tartott barátaival: Haraszti Sándorral, Gimes Miklóssal, Újhelyi Szilárddal és vejével, Jánosi Ferenccel. Ezután hazatért. A különböző világnézetű teoretikusok megegyeznek abban, hogy a forradalmakat nem magánlakásokon szokták megvívni, hanem az utcákon és a tereken. Nagy Imre nem csupán lemaradt a nyitányról, de az őt felkereső íróknak is nemet mondott, amikor arra kérték, hogy mozduljon ki otthonról.*** Estére a Parlament előtt összegyűlt tömeg őt követelte. Azonban ekkor sem a nép hívó szavának engedelmeskedett, hanem a Pártnak, a Politikai Bizottság invitálásának, hogy csillapítsa le és küldje haza békével a sokadalmat. Útközben, az Országház felé tartva döbbenten nézte a lyukas nemzeti lobogókat és azt kérdezte: mi történik itt? Az egybegyűlteket elvtársiak szólította. Kifütyülték. Nekem szólt ez a lehurrogás? - érdeklődött sértődötten A nemleges választ követően azt csinálta, amit a Párt vezetése várt tőle: igyekezett lecsillapítani a tömeget. Józanságra intette az ifjúságot, hitet tett a Párt (MDP) és a Központi Vezetőség, a szocializmus ügye mellett: „A kibontakozás lehetősége a párton belüli tárgyalás és tisztázás útján a párt Központi Vezetőségében útban van.” „A magyar ifjúság bízhat és bízzon bennünk, de akkor hallgasson is ránk, mint fiúk hallgatnak az apákra”. „Bízom abban és nektek is bízni kell abban, hogy a parlament alkotmányos úton elhárítja az akadályokat és előrehaladásunk valósággá vállik”. ****

Lukács György az efféle fordulatokért nevezte talán a forradaom öregapjának Nagy Imrét és elkötelezett doktrinerként hozzá tette; soha nem volt álláspontja, egyik nap ezt mondta, a másik nap azt.

Október 23-án este, a Kossuth-téren csalódást keltett. A másnap reggeli lapok ugyan hallgattak a füttykoncertről, ám a jelenlevők - Bibó, Petri, Méray és sokan mások - a csalódottságra emlékeznek. (Csalódottan / hallgattalak cvikkeres öregember - írta utóbb Petri.) A tömeg szétoszlott, azonban a továbbiak - ismeretes - nem Nagy Imre és elvbarátai elképzeléseit követték. A nép

* Rainer M. János: Nagy Imre. Rubicon. ’56-os portrék. 95/8.

** Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála. Bibliotéka kiadó Bp., 1989. p. 377.

*** Gosztonyi Péter idézett műve. p.: 78.

**** Nagy Imre elvtárs beszéde. Szabad Nép. 1956. október 24.

1032