Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 11-12. szám - Mórocz Zsolt: "Hej, forradalmak, forradalmak!" (esszé)

ledöntötte Sztálin szobrát, megkezdődött a rádió ostroma. A nemzet nemet mondott a szocializmus újabb változatára.

Nagy Imre másnap reggel elvállalja a miniszterelnökséget, bár a Párt első' titkára Gerő marad. Október 26-án a Központi Vezetőség ülésén alig szólalt meg, tétova, mintha félreértené szerepét és helyzetét. Pártszerűen viselkedik. Donáth Ferenc vállalja azt, ami az ő feladata lenne. Donáth és Losonczy már eló'tte nehezményezi, hogy feltételek nélkül elfogadta a miniszterelnökséget, nevét adta a sztálinistáknak. Lassan, nagyon lassan fogja föl, mit is várnak tóle valójában.

Tevékenysége a forradalom első szakaszában abban merül ki, hogy a harcok beszüntetésére szólítja fel a szabadságharcosokat. Magatartása ellentmondásosságát már ezekben az időkben mitologikus elemekkel magyarázzák. Szórólap jelenik meg és újságcikk arról, hogy Nagy Imre két napig az ávó foglya volt, és géppisztollyal a hátában mondta első rádióbeszédét. (Ebben gyakorlatilag - okt. 24-én - két óra utánra statáriumot hirdetett.) Itt már változott a megszólítás: Budapest népe! Magyarok, elvtársak, bajtársak! A lényeg azonban változatlan: Rend! Nyugalom! Bizalom a kormányban. Ebből később „Magyar testvéreim!” lesz, midőn Nagy Imre - Lukácsot igazolandó - tegezni kezdi a nemzetet: „tudatlak bennetek, hogy a szovjet hadsereg kivonulása megkezdődött” - jelentette be eufórikus és patriarchális stílusban 30-án. Ha pontos Barthes megállapítása az ideológia, a történelem, az írás- és beszédmód összefüggéseiről, akkor láthatjuk, hogy az internacionalista tudat széthullása feltétele volt a nemzettel való azonosságnak. Rainer M. János mindenesetre ekként értelmezi Nagy Imre pálfordulását. (Mellékesen: az internacionalizmus azt jelentette a valóságban, hogy a szovjet érdekeket a magyar elé helyezték.) Nagy Imre magatartását különféleképpen értelmezhetjük. Tekinthetjük Bagarja uramként a béke barátjának, a konszolidáció megteremtésén kétségbeesetten dolgozó, moszkovita apparátcsikból hazafivá váló kommunistának. Szerencsés Károly* feladatvégrehajtónak érzi, utalva a perben elmondott szavaira, hogy ami az ő feladata volt, azt teljesítette. Döntéseinek - miután példává, jelképpé magasodott - tulajdonképpen erkölcsi háttere fontos mindössze. Annál is inkább, mivel Magyarország sorsa a nagyhatalmi játszmában dőlt el. Gosztonyi Péter** kitűnő tanulmányában (A népfelkelés Magyarországon 1956-ban) a tőle megszokott tárgyilagos és fölényes érveléssel bizonyítja, hogy J. F. Dulles az USA külügyminisztere egyértelműen a Szovjetúnió tudomására hozta: az Egyesült Államok nem érdekelt a keleteurópai országokban, nem kíván beavatkozni a magyarországi eseményekbe. A nyugati passzivitás legfontosabb üzenete - írta nem régen Békés Csaba*** Gosztonyival egybevágóan -: „az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére: létezik, működik és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-európai régió sorsát az 1945-ben létrejött európai status quo”. A magyar forradalom csupán propaganda-értékkel bírt.

Nagy Imre mozgástere - utólag tekintve - nem létezett. A felkelés sorsát nem az döntötte el, hogy a magyarok mit csináltak, hanem a Nyugat, az USA,

* Szerencsés Károly: Tizenhárom életrajz. Tankönyvkiadó. Bp., 1991. p.: 36.

** Gosztonyi Péter: Politikusok, katonák, események. Herp Druckerei. München, (évszám nélk.) p.: 174.

*** Békés Csaba: A nyugati passzivitás üzenete. Magyar Nemzet. 1996. szeptember 28.

1033