Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 11-12. szám - Mórocz Zsolt: "Hej, forradalmak, forradalmak!" (esszé)
hamisítani. Az egykori résztvevőkön és ugyancsak vegyes összetételű hivatalos megemlékezőkön túl kevesen érzik saját ünnepüknek 1956-ot. Az eddig elmondottakból talán kiderült, hogy miért. Hamvas Béla vad elkeseredéssel mondja: „Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika, elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze. Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt? Evek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.” Tudjuk mi történt, ismerjük a kivégzettek névsorát, bebörtönzöttekét. Az értelmiségiek tőkét kovácsoltak 56 emlékéből, mások csendesen, sokáig megbélyegzetten félrehúzódtak. Néha feltűntek a képernyőn ők is, a tereken, utcákon harcolók. Nézhettük vonásaikat, mély szenvedésről tanúskodó barázdáikat, ide-oda járó riadt szemüket. Hallgattunk sorsukról, ellopott múltjukról. Láthattuk az évfordulókon az „arctalan” kisembereket, akiket hőssé kényszerített a történelem. „Csapataink harcban állnak.” Nagy Imre alakja a forradalom jelképévé vált. Arcot adott az arctalan forradalomnak, annak ellenére, hogy a döntő pillanatokban mindig csődöt mondott. Egyetlen cselekedetével - amikor nem kért kegyelmet - nőtt csak önmaga fölé. Nem képviselt soha, semmiféle forradalmiságot, erőt és lendületet, sokkal inkább valami időszerűtlen, kommunista mezben megjelenő fontolva haladást. Sipos Péter * és Bill Lomax ** véleménye találkozik azt állítva, hogy azon marxista politikusok közé sorolható Nagy Imre, „akik a marxizmust kreatív módon alkalmazták saját országuk viszonyaira.” (Lomax: „a marxizmust rugalmas elméletként, nem pedig dogmaként értelmezte.”) * Sipos Péter: Nagy Imre ideológiai-politikai gondolatvilágáról História. XI. évf. 6. sz. 1989. p.: 30. ** Bill Lomax: Magyarország 1956. Aurám kiadó. Bp., 1989. p.: 73. 1031
