Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Vasadi Péter: Egy "nagy csizmás, vásott, megváltó kölök…"

az utolsó kép oly megdöbbentő', mesei és félelmetesen szétsugárzó, ugyanakkor aprólékosan kirajzolt, hogy mai költészetünkben igazán párját ritkítja. A leigázhatónak vagy leigázottnak kikiáltott költői szellem így mutatja meg fogalmi jelentéseket egyberántó, a jelentés rétegeit összesűrító' erejét, bizony- gatások helyett, s azokra ellenérvül.

A haza nevének közmegegyezéses elhallgatása korában Csoóri jelöletlen melegséggel ejti ki a szót: Magyarország, akár Szölló'si Zoltán. Ennél a gesztusnál egyszerűbb s természetesebb sincs, mégis vállalkozásként hat a közérdektelenség támogatott légkörében. Nagyon elöljáró vagy előre bocsátott az a szerény, áttételes, titkon szerelmes versbeszéd, mellyel a hazát illeti: „Nekem / az életem volt.” Volt... A tűnődő', keserű, sebzett, de megbántottságán folülkerededő költői lelkűiét ebben a kulcsversben sem féktelen indulattal, hanem a költészetébe fűzött sorsával s a sorsába fűzött költészetével vállal vagy védekezik. (Badar vallomás a hazáról) „a megtépázott ember” „tövissel koronázó nagypénteket” él át, ma már nem egyszer-egyszer, hanem talán folyamatosan; ez ugyan véreztet (ha „el” nem is...), de legközelebb esik a nagyszombathoz. A szenvedés tart meg s éltet egy oly korban, amely a boldogság szót már a szájára sem meri venni, részben gyáva megvetésből, ami a rossz lelkiismeret tanujele, részben mert már régen nem tudja, hogy a szenvedés az öröm fonákja - egyik sem lehet meg a másik nélkül; az alkotói öröm órája is erre az ütemre jár. Csoóri költészete nem evangéliumi, hanem zsoltáros, s ez ihletettség, nem érték vagy rang kérdése; költészete gyökereit a nemzeti egyetemesbe, s nem az egyetemesen nemzetibe ereszti (Osvát: „a jellemzés túlzás”). Költői eszközei megkapóan láttatnak, korszerűek és humánusak, egy versben is kerekre zárják mondandóját, mégis finoman túlzengetik, gondolatiságának predikatív lassúsága pedig fokról fokra bontja ki verseinek anyagát. A költő őseit nemcsak szereti, hanem belőlük is él, ami ugyanazt jelenti.

Pörlekedése nem megrögzött, de (nincs rá jobb szó:) nyájasan hajlíthatat- lan; már-már abszurd kivillanásai (nem „zabái” - „kelbimbóként / zsenge csecsemőöklöket”; Túlélt halálaimmal), és ereszkedő visszanyugvásai is az állhatatos, meggyőződött reformátori ellenállására utalnak. Keserűségei sem nem kesergések, sem nem siralmak, inkább (szószéki) szemrehányásnak tetszenek. Nem afféle Jám-megmondtam” - típusú dohogások, hanem mintha posztóval lefödött dobok peregnének (Üzenet egykori barátaimnak). A Bátortalan óda a rímekhez remeklés. Olvasni kell ezt a verset, visszalapozni rá. A Menjünk hazai nem bukolika; „nádfedeles” skanzen-vers, választott szavainak markáns, főnévi csöngésük van („fahorog, vödör, vályú, korsó”) egyszerűen beléptetik az élő jelenbe a múltat, élőként. Jól teszik, itt is van a helye, sőt még tovább, a jövőben. Lehet, hogy ,A vadkölyök sehol.” (Rimbaud csészéjéből), s mind láttuk a „legújabb prófétákat” már „ifjan is ügyeskedni: eldaloltak minden alagútban,” (Valami gyászos bambaság), és körös-körül .Mennyi játék és mennyi fórtelem!” (A holttér hőse), s a költő ettől „nyög, nyüszít” (Együtt megint), méltó válasza az Álmatlanság gazdag s áttetsző őszintesége, és a Vörösmartyt súlyosságban és érettségben reveláló Bátortalan óda...; mint már mondtuk.

A Ha volna életem szerzője az alábbi poétikai szentháromságot vallja s valósítja is meg: 1./ a behatoló, fogan tató tapasztalat érinthetetlen, ha kín és szenvedés követi is, mert bent kibomló, szép beszédre késztet, kényszerít;

1010