Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Cseke Péter: A paraszti világkép visszahódított értéktartományai
„Szükséges a nagybirtok felosztása és azok kezébe juttatása, akik megművelik azt, mert [...] a jelen helyzet megfojtja az agrármilliók jövőjét s gátolja a fejlődést, megutáltatja a földet azokkal, akik megművelik azt. A földet nem elég csak ismerni. A földet szeretni is kell. Szeretni pedig csak úgy lehet mint magántulajdont, anyagi hasznot s szellemi emelkedést biztosító tőkét. Lehetőséget kell adni a parasztságnak saját keretein belüli emelkedésre, s úgy irányítani, hogy vertikális irányban emelkedjék, nem pedig horizontálisan, (hogy) elsekélyesedve kitáguljon. Nem lehet cél a parasztság konzerválása sem. De általános megbecsülés mellett - mint ahogy idáig maga szabta egyéni ízlésű s tájegységenként változó viseletét, költötte dalait, meséit, tartotta szokásait - emelkedése és igényei arányában továbbfejleszthetné, ahelyett, hogy átvegye a város nemzetközi, tőle idegen viseletét és szokásait. A könyvekért sóvárgókat, a talentummal megáldottakat fel kell kutatni, vagy legalábbis lehetőséget adni értékük kifejlődésének, mert a robotban elkallódó értékek nemzeti és általános emberi társadalmunk kárára történnek. [...] Meg kell szüntetni a magasabb- és alsóbbrendű foglalkozások fogalmát. Minden ember egész ember ott, ahol van, ha a munkakörébe vagy szakmájába tartozó munkát úgy végzi el, ahogy azt nála jobban senki. A legnagyobb tudós vagy politikus is függ a legutolsónak tartott becsületes napszámostól is, mert ha a tudós készítené a papírt, nem volna ideje írni rája, vagy ha politikus maga kellene hogy vesse a kenyérhez szükséges búzát, nem intézhetné országok sorsát; s vajon alsóbbrendű a kenyér termelése a politikai élet ravaszságaihoz képest? [...] A mezőgazdaság korszerűvé fejlesztésével, a parasztság megszerezésével és értékének méltányos elismerésével a föld visszakapná értékét, a paraszt öntudatát és büszkeségét, s még a városi munkássá vált paaszt is sok esetben visszafordulna a falusi élet száz meg száz természeti szépséggel körülvevő s a városinál kötetlenebb szabadságot adó világához. A parasztság mint társadalom problémáinak megoldására magában képtelen. A bomlás csak külső beavatkozás: reformok megvalósításával szüntethető meg.” Ötven év múltán is időszerű figyelmeztetések ezek. A népi írók mozgalmának történetét ismerve mégis azt kell mondanunk: nem egyéni felismeréseket tartalmaz az idézett szövegrész, hiszen a mozgalom célkitűzései közt állandóan ott szerepelt a földkérdés, a nagybirtok felosztásának és a társadalmi reformok sürgetésének az ügye. Ezek a kérdések kétségtelenül benne voltak a kor levegőjében, ám itt a lényeges az, hogy milyen belső tudatosodási folyamatokat indítottak el Horváth István szellemi fejlődésében, s hogy ennek eredménye milyen irodalmi kivetülésben jelentkezett. Nos, Horváth István szavainak az ad hitelt, hogy földművesként maga is megélte a felbomló paraszti világ drámáját, azt a sorsot, amelyik őt is menekülésre késztette. S mert az írott szót a nép öntudatosítása eszközének, az irodalmat a közösségi sors irányítójának tekintette, minden lehetőséget megragadott indulásakor, hogy a népi életforma gyakorlása idején felgyűlt tapasztalatait, illetve a sors998
