Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Cseke Péter: A paraszti világkép visszahódított értéktartományai

egész szellemi örökségét, gazdag, színes nyelvét, közmondásait, babonáit, mitológiáját, egyszóval a Magyarózd, Bükkös, Medvés alkotta intakt magyar nyelvsziget emlékeit. Az abaposztó zsinóros harisnyának, rámás fekete csizmának, fehér üveggombos háziszőttes ingnek, daróc ujjasnak, az erőteljes termetnek, a súlyos, érdes kéznek, mellyel Erős János módjára adott parolát, furcsa ellentéte volt a sokdioptriás, drótkeretes szemüveg, s tudós, könyvbújó jelleget kölcsönzött a kemény, tatáros koponyának. És e szemüveg mögött hosszú téli esték pislákoló petróleumfényében meggyengült, de rendkívül mély, érdeklődő, vizsgáló szempár csillogott. A harmincéves Horváth István, hat elemijével, már akkor tudós költő volt, az egyszerű fóldmívesgúnyában. A vele született ősi dal-ihletet, mesélőkedvet nemcsak régi kincses kalendáriumokból, hanem klasszikusaink búválásával is tudatosította; mire Kolozsvárra érkezett, már árnyalatos-színesen tudott a hányatott, változatosan fenyegetett és megalázott XX. századi ember életérzésének hangot adni.12 (Kiemelés az eredetiben - Cs. P.)

Kiss Jenő, aki szintén baráti közelségből figyelhette Horváth István indulását és pályájának minden állomását, azok között az alkotók között tartja számon Asztalos Istvánnal együtt, akik teljes fegyverzetben érkeztek. Ajelen- séget pedig a néplélek erejének felszínre törésével magyarázza: „Bizonyára a néplélek erejének is köze van ehhez, annak a művészi telítettségnek, amely századokon át halmozódott fel a népben, hogy időnként kiváló egyedeiben teljes erővel töijön felszínre.”13 De idézhetjük Kacsó Sándort is, aki abban látta a Horváth István-jelenség lényegét, hogy az ő esetében „annyira erőteljesen működött az a bizonyos küldetéstudat - amit ő társadalmi felhajtó erőnek nevez -, hogy az át tudta lendíteni őt a kényszerű buktatókon is.”14

Persze, a Jékely-idézetben említett tudós költő kifejezést nem szabad összetévesztenünk a poéta doctus fogalmával. Csupán arra utal ezzel Jékely, hogy a ,klasszikusainkat búvárló” Horváth István jelentős hagyomány és műveltség letéteményesének érezte magát. Vagyis az öröklött és nem a megszerzett kultúra tette tudós költővé. Ortutay Gyula mutatta ki, hogy a paraszti szemléletet a „primitív totalitás” jellemzi, s azt is, hogy a népi kultúra archaikus rétegeiben - hiedelmekben, siratókban, varázslatokban stb. - tulajdonképpen az emberiség „tudatalattijának” a felbukkanását szemlélhetjük, a valóságos és valóságfeletti szférák érintkezését.15 Ez a primitív totalitás azonban a fogalmi rendszer, a logikai fegyelmezettség és a racionális szemlélet hiányára utal. Nos, a mélybe szorítottak világát megszólaltató Horváth István költészetének ez a szellemi világegész volt a háttere, mely a maga mivoltában a teljes értékű kultúra szerepét töltötte be a parasztközösségek évszázadaiban. A magyarózdi toronyalja épének szorongató titkai kibeszélő, az ózdi mikrokozmosz mélyvilágát felszínre hozó költő hangja azonban a második világháború szorongásos légkörében, az emberiséget sújtó veszedelmek közepette tágabb akusztikát nyert: már nem csupán egy épcsoport vagy osztály segélykiáltása lehetett, hanem olyan hang, amely a történelem alatt élők számára követelt emberhez méltó távlatot.

991