Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Cseke Péter: A paraszti világkép visszahódított értéktartományai
A paraszti helyzettudat lírai érzéstömbjei Bár az irodalom úgyszólván tárt karokkal fogadta, s a tehetségét óvó fegyvertársakat is meglelte a Termés műhelyében, költészetének elsődleges forrása mégis az otthontalanság érzése. Az elveszített szülóTóld fájdalma, a „megtagadott” paraszti sors emléke művészetének alapkonílikutását hozza létre, s ebben a határhelyzetben döbben rá arra, hogy mennyire kibíratatlan a parasztság sorsa - kisebbségi helyzetben különösképpen. E felismerések hatására egyéni kiemelkedésének lehetősége is nyugtalansággal tölti el, s mert helyét a városi idegenségben nem találja, költőként valósággal visszafúrja magát a múltjába, az ózdi mikrokozmosz világába. Hogy elveszített biztonságérzetét hajdani világának újrateremtésével bár a művészetben meglelje. E mikrokozmosz súlya alól törnek fel ekkor Horváth István érzéstömbjei, oly indulattal és képi megjelenítő' erővel, „mintha Derkovits vásznainak expresszinisztikus darabossággal megformált parasztalakjai szólalnának meg” verseiben.16 Valóban, mintha népének hőskölteményét írná, egymás után fakadnak föl benne a paraszti, helyzettudat látomásai. A mitikusnak nevezett paraszti tudat azonban nála reális szemléletű, széles lejtésű elbeszélő formában tárgyiasul. És mert az indulat - ő társadalmi felhajtó erőnek nevezi - képi megjelenítő erővel társul, tárgyiasítani tudja a paraszti sors tarthatatlanságát idéző élményrétegeket. így ezek a költemények a történelmi-társadalmi körülményektől meghatározott helyzettel, sorssal szembeni magatartás kialakításának esztétikai előfeltételeit is megteremti. A társadalmi sérelmek kibuzogásával egyidőben ugyanis rátalál személyes költői formájára, a példázatszerű versszerkezetre. Az irodalomtörténeti távlat fényében is úgy tűnik, hogy ez a versszerkezet, amelyikben a tárgyias elbeszélő részt a gondolati-lírai reflexióköveti, adekvát kifejezője volt az induló költői világképének, helyzettudatának, megfelelt költői alkatának. Mintha csak egy középkori prédikátor panaszáradatát, példabeszédeit és figyelmeztetéseit hallanánk - olyanok Horváth István korai versei. Ám alkotói tudatosodásával párhuzamosan egyre kevésbé elégítették ki az első eredmények. A bibliai látomásokon, zsoltárokon nevelkedett költő friss olvasmányélményei hatására ráébred stílusának darabosságára, kifejező- készségének nehézkességére, s már akkor lázasan keresi azokat a költői lehetőségeket, amelyek révén tehetségét kiteljesíthetné. A korabeli népi írók közül addig csak Veres Péterre jellemző szellemi birtoklási vágy hatalmasodik el benne: mindent meg akar szerezni - autodidaktaként persze rendszertelenül - amitől addigi sorsa megfosztotta, amihez hányattatásai folytán nem juthatott hozzá. Az Egyetemi Könyvtárban altiszt, majd a Filozófiai Intézet könyvtárás is kezelte, tehát a megélhetését biztosító környezete is óhatatlanul műveltségének fogyatékosságaira figyelmeztette. „Mint egyetemi altiszt - tanúsítja Derzsi Sándor, a Termés költő-munkatársa - mohó tudással falta a magas tudomány könyveit, főképpen a filozófiai műveket [...] Az elmélkedő természetű költő világérzését a filozófiai olvasmányok még problematikusabbá tették. Horváth István kifejezésmódjában talán azért tűnik szembe gyakran valami intellektuális elvontság, pedig tárgyai szerint [...] a valóság költője.”17 (Itt kell megjegyeznünk, hogy „filozofikus érdeklődésének” voltak 992
