Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - P. Szabó Ernő: A természet barátai

kai borított Róma környéki táj helyett Cezanne Mont Saint Victoire-jától a marseillei öböl felé kalandozhat el a pillantás, ahol hamarosan a L’Estaqu-i házak, gyárépületek tömbjeit festik a kubista festők.

Camille Corot, aki számára két lehetőség kínálkozott: vagy folytatja az apai örökséget, s textilkereskedő lesz maga is, vagy a művészi pályára lép, tizenkilenc évesen lázadt fel, s választotta a művészetet. Akadémiai stúdiumok, vágy a művészet igazi hazája, Itália iránt... Első alkalommal 1825-től tölt három évet Rómában, majd 1834-ben, 1843-ban újra visszatér a Tiberis partjára, hogy festőállványát a szabadban fölállítva sorra fesse a kötelező motívumokat: a Colosseumot, az Angyalvárat, a Giardini Farnesét, majd Lazio vörös föleiét, Nápoly környékét, elutazzon Firenze, Genova, Lombardia majd a velencei lagúnák felé.

Elbűvöli az antikvitás, még inkább a táj szépsége, amelyet úgy ábrázol, hogy sokkal inkább a követlen érzékelés sugallta finom részletek, a személye kötődésre utaló lírai mozzanatok dominálnak, mintsem a klasszikus tájképfestés racionális elvei. Igaz, nemcsak fiatalkori festményeiben helyez el - mégha nem is Itáliában, hanem francia földön dolgozik is - a neoklasszicista festészetet idéző csöndesen álldogáló, beszélgető csoportokat, de idős korában, 1859-ben festett A bujócska című képén is nimfák, ámorok bujócskáznak a fák között.

Az ő tájainak igazi lakói mégsem az ókor szülöttei immár, sokkal inkább a magányos emberek az óriási lombok árnyékában, a kiterülő égbolt és a csillogó víztükör között szemlélődő alakok. Kortársak ők, akkor is, ha egyik legutolsó képén, az 1874-ben festett Szent asszonyok által megmentett Szent Sebestyénen is a tradícióhoz kötődő témát választ. Az ember nem szereplő, vagy éppen staffázsfigura immár a tájban, hanem azzal eggyé, egylényegűvé válik, bensőséges viszony alakul ki közöttük. A fűzfák ezüstös, rezgő levelei mintegy érzékelhetővé teszik az idő múlását, s paradox módon éppen ebben a folyamatosságban - amelyet nem a klasszicitás évezredei, hanem a természet örökkévalósága határoz meg - kapja meg igazi jelentőségét az itt és most, a jelen pillanat is. Baudelaire a lélek és az intelligencia találkozásának nevezte Corot festészetét, a délek alkonyának”. Ha azt kívánta mondani, hogy az emberi lélek jelenik meg a táj minden apró részletében, alighanem tökéletesen igaza volt.

Egy másik helyen Zola úgy fogalmaz, hogy a műalkotás a teremtés csücske az egyéni temperamentum felől tekintve. E szempontból nézve a kiállítást éppen azoknak kell igazat adnunk, akik a barbizoniakban az egység, a közös jellemzők mellett a különbségeket hangsúlyozzák, s mintha a müncheni tárlat is éppen ezt az alapelvet követné. A francia táj sajátos szépségét mintha Theodor Rousseau nagyléptékű képkivágásai ragadnák meg a leginkább, szelídségét mintha Daubigny képei tükröznék. A legidősebb barbizoni, Barye A dühöngő című képe a szélviharral dacoló öreg tölgy arcképét ábrázolja, hogy azután a telepen ugyan soha nem dolgozó, de több barbizonival is jó barátságban lévő Courbet valódi arcképei, a többi között Pipás önarcképe és egy Baude- laire-portré következzen.

Ő képviseli elsősorban azt az új realizmust, amely a polgári szalonok lát970