Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - P. Szabó Ernő: A természet barátai

ancsak Corot volt az egyik főszereplő azon a nagyszabású müncheni tárlaton, amelyet a müncheni Haus der Kunstban rendeztek Corot, Courbet és Barbizon festői címmel, A természet barátai alcímmel mintegy háromszáz festményből, rajzból, nyomatból és eredeti fotográfiából, Németországban az első, a barbizoni művészetet szisztematikusan áttekintő tárlatként. Bécsben két olyan kiállítás is látható, amely a lánc következő szemeinek nevezhető. A Felső Belvedere előtt Claude Monet képeiért áll folyamatosan hosszú sort a látogatók hada, talán azért is, mert a száz festményből két és fél éves előkészítő munkával rendezett kiállítás kizárólag a császárvárosban látható - talán csak azért, mert a roueni katedrálist ábrázoló híres képek közül néhány éppen úgy szerepel a bemutatón, mint a művész kései remekei közé tartozó tavirózsák sorozat darabjai. A Kunstforumban a fiatal Van Gogh kilencven festményét, rajzát, nyomatát mutatják be, mellettük a hágai iskola mestereinek jónéhány olyan alkotását, amelyek megszületésében éppen Barbizon termékenyítő hatásának volt jelentős szerepe. E kiállításon mérhető le egyébként a legkézzelfoghatóbban, milyen elképesztően nagyok a különbségek a magyar és a Lajtán túli művészeti intézmények lehetőségei között néhány hónappal korábban Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában is rendeztek egy tárlatot, amelyen a hágai mesterek és a fiatal Van Gogh művei szerepeltek, ott azonban valóban ez volt a sorrend, ami a művek fordított arányában is megnyilatkozott: biztosítási és egyéb okokból egyszerűen esély sem volt rá, hogy tucatnyi grafikán túl Van Goghtól más művet is kiállítsanak. Végül, mintegy a tárlatok által átfogott hét évtized lezárásaként Paul Cezanne retrospektív kiállítását illesztjük a sor végére, amelyet szintén Párizsban rendeztek és szintén a Grand Palaisban. Olyan alapos, átfogó bemutatón, mint ez volt, mintegy hatvan évvel ezelőtt láthatták az érdeklődők az Aix-en-Provence-i mester festményeit, százkilenc olajképet, negyvenkét akva- rellt és huszonhat rajzot a hatalmas életműből.

Azt is mondhatnánk, hogy elég Emile Zola egy-egy mondatát elolvasnunk, hogy a mesterek, bemutatók közötti ív iránya tökéletesen kirajzolódjon. Corot- val kapcsolatban ugyanis egyszer így fogalmazott: „Ha beleegyezne, hogy megölje a képeit benépesítő összes nimfát, feltétel nélkül szeretném.” Cezanne-ról, volt iskolatársáról, amikor 1867-ben a Le Figaro című lap gúnyolódó cikkét visszautasítja, így ír: „izmos és egyéni tehetségét különösen becsülöm.” A volt iskolatársak, ifjúkori jóbarátok egyébként később tökéletesen elidegenedtek egymástól, elsősorban Zola értetlensége miatt, de talán azért is mert az Aix-i mester egyszerűen nem tudott, nem akart vitatkozni művészi elveiről, s egykori barátja szerint akkor sem akarta megváltoztatni nézeteit, ha az ellenfélnek volt igaza. Ilyen azonban valószínűleg Cezanne szemével nézve sosem is fordult elő. Miközben jónéhány impresszionistát, közöttük Manet, Pissarrot nagyra becsült, egészen más képeket szeretett volna festeni, mint ők. Miközben állandóan kétkedett önmagában is, meg akarta haladni kora művészetét, s ha arra gondolunk, hogyan rajongott nagy példaképe, Ingres festészetéért, újra a klasszikus tradícióhoz jutunk, ahhoz, amelytől, mint Zola fenti megjegyzése is utal rá, az újat keresők meg akarták szabadítani a festészetet, kiűzve a nimfákat Corot erdeiből. Amikor azonban mintegy háromnegyed évszázados kódorlás után a művészet újra kibukkan az erdőszéli lombok alatt, mégis tökéletesen más táj terül el a szeme előtt: az antik romok969