Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Pálfalvi Lajos: A test halála az okoskodás
Az irodalmi művek konspirativ sokszorosítása első pillantásra luxusnak tűnik - mintha nem állna arányban a kockázattal. De már második pillantásra kibontakozik előttünk az irodalom heroikus, átpolitizált vonulata, remekművek sokaságát idézhetjük szó szerint, melyek mind az elnyomással szembeni helytállásra buzdítanak. Harmadik pillantásra az irodalom által kanonizált szó presztízsét is figyelembe vehetjük. Ez mágikus aurát von a minden emberi számítás szerint megsemmisítésre ítélt lapok köré és mintegy eleve hírbe hozza az akcióba lépő rezsimet a könyvégetés ősbűnével. A magyar nyelvre épülő közösségi metafizika két végletre készítette fel az olvasót. Ismerje fel a halált és dicsőséget hozó konfrontáció soha vissza nem térő pillanatát, 1848-at, 1956-ot, vagy rendezkedjék be a passzív ellenállástól a reprezentatív szerepvállalásig terjedő mindenki földjén. Mert a lázadás nem tarthat hosszú ideig, de a hódoltság évtizedeiben arra kell töredeknünk, hogy a tűrhetetlenből kiindulva, ha lehet, az elviselhetőség felé haladjunk. A lengyelek átéltek olyan történelmi helyzetet, amelyben átmeneti stratégiára nem volt lehetőség. Nem az ország felosztását követő időszakra, hanem a második világháborúra gondolok. Ami a varsói felkelést megelőző években történt, az nem szabadságharcot helyettesítő pótcselekvés, hanem a kulturális folytonosság fenntartására tett - hosszabb távon is eredményes és hosszabb távon is heroikus - kísérlet volt. Mindebben fontos szerepet szántak az írott szónak, ezen belül az irodalomnak is. De nem ebből akarom levezetni a szamizdatot, az túl szép lenne. Csak annyit szeretnék mondani, hogy a magyar irodalomban a lázadás pillanatait inkább a költészet tudta megörökíteni, a lengyelek viszont, mivel szellemi öngyilkosság nélkül is képesek voltak hosszabb időszakokat átvészelni tűrhetetlen körülmények között, nem hanyagolták el a hosszabb távú alkotómunkát igénylő műfajokat sem. A magyar szamizdatban megjelent fordításirodalomban a lengyel irodalom játszotta a vezető szerepet. Bár kötetben csak Woroszylski Magyarországi naplóin, és Marek Nowakowski Pillanatképei jelentek meg (a méltatlanul mellőzött Mi és ti című versantológia mellett), az irodalmi rovatot is fenntartó folyóiratok amilyen gyakran csak hozzájutottak, közöltek Mrozek-szatírákat (még a Varsóban kiadott Zóna egyetlen magyar nyelvű számában is), és Her- bert-verseket. Feltételezésem szerint nemcsak az volt a siker oka, hogy mindkét szerző már régebb óta ismert volt Magyarországon, és a nyolcvanas évek első fele igen jó korszaka volt pályájuknak, hanem az is, hogy az ábrázolt világ sokkal közelebb állt a magyar olvasóhoz, mint az 1984 absztrakt utópiája vagy Szolzsenyicin Szibériája. Herbert a kulturális identitás legmélyét, a gimnáziumi tananyagból ismert antik mitológiai alakokat és az általuk képviselt heroikus etikát szembesítette a rezsimet fenntartó erőszakkal. Mrozek pedig - túllépve az örök időkre neki tulajdonított spekulatív groteszk poétikáján - abszurd áttétel nélkül jelenítette meg a hadiállapot első hónapjaiban folytatott küzdelmet Alfa című drámájában, kisprózájában pedig a karneváli groteszk eszközeivel ábrázolta a rezsim jellegzetes típusait. A nyolcvanas évek legelején a lengyel irodalom legálisan kiadhatatlan, ugyanakkor igen színvonalas, vélhetően nagy érdeklődéssel várt szövegek 962
