Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan
véges-végig egy család életerejét, néhai büszke tartását, lappangó tehetségét - mint ahogyan egy népnek ott van a tudatalattijában az is, amit időnként elfelejtetnek vele. Mert nem a magunk történetét tanultuk és éltük mi sem. Ezért fizetnek nagy árat az egyéni sorsok is sok esetben. Csak be ne kerülj a véletlen áldozatai: a kétellyel, a kudarcokkal le- taglózottak közé, s egy tudathasadásos élet gyógyíthatatlanul eleméssze azt, ami születésed folytán benned rendkívüli! Szeretne szembeszállni - szilaj, féktelen indulattal - a közeledő' láthatatlannal. A saját arcunkkal is hitelesíthető s épp ezért azonosíthatatlan tettessel. A büntetlenül hódító idővel, mely szivárványhártya helyett zöld békanyállal, út helyett undok ingovánnyal ijesztget. Egy pillanatig megint maga előtt látja a világító asztalt egy bécsi hangverseny után, az abroszon gyertyák, déligyümölcsök, arany csillogású borok, s mindenek fölött ott szárnyal lágyan, ájtatosan, megnyugtatóan a mozarti zene. Aztán elég egy pezsgősüveg pukkanása, hogy mindent megzavarjon. Hogy megbontsa az összhangot. Valami, amit el sem terveitek előre - mégis végbemegy, a szemünk láttára (s olykor bennünk is). Éberségünket észrevétlenül kijátssza, beletörődünk mégis. Az üresség a kimeredt szemekben, a végképp kifordult csukló, a lehan- yatló kar, a tovább nem gubancolódó haj... Mi lesz, ha ez fogadja őt is?! Egy verssor ötlik eszébe hirtelen: Smaragd hajuk a pázsit, melyet birka és (vagy) fűnyírógép legel. Bár belesült volna! * A nővérke hozta a nyugtatót. Anyám a piszkavasról beszélt összefüggéstelenül, mintha csak előrángatta volna emlékezetéből: „Te nem is tudod, mi az, Nagyanyád házában régimódi fafűtéses vaskályha volt. Hamar kiadta magából a meleget, de rosszul szeleit. Időnként meg kellett piszkálni...” Fel akart ülni. „Kissé szédülök.” De azért mosolygott. (Csak be tudná venni a nyugtatót.) Hívő mosoly volt, sok nap után először. „Apádnak is lelkifurdalása volt - szólalt meg újra, miután kettesben maradtunk - miatt-...” Erőlködött, hogy kimondja a szót. Gyöngéden visszafektettem a párnára. Szeme kimeredt; ijedten bólintottam, hogy: értem! Később ki is mondtam, egy kicsit csodálkozva, hogy „Miattam?” A nővérke jött vissza, egy műanyag mosdótálban langyos vizet hozott, lehúzta anyámról a hálóinget (már el sem fordultam), és nedves szivacccsal lemosta az arcát, a nyakát, a testét. Meglehetősen gépies mozdulatokkal. 937
