Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan
Anyám közben nehezen lélegzett. Én pedig, ha nehezen is, de megpróbáltam gondolkodni. Egyik nap késó' délután - kint tavaszi vihar készült - mint akinek elfogyott a türelme, számonkéróen rákérdeztem anyámra, hogy apám hogyan halt meg, erről miért nem írt nekem soha? Mi okozta a halálát, és szenvedett- e?... Anyám akkor könnyezve hebegett néhány szót az ő bosszúálló gonoszságáról s az apám bűntudatáról. Keze közben a kezemet kereste, ag- gódóan mint régen. Amit mondott, lehet, csak szépítésnek szánta. Most, hogy elakadt a hangja s hörögve hányta ki a nyugatót, megvastagodott, bazedovos nyakát, eres kezét bámultam, s a repedezett, fehér bőrt lábujjain, melyeken még mindig szép, szabályos körmök nőttek; értetlenül bámultam meg rajta minden elváltozást, fonnyadt, megpuhult részletet, amiről sejtettem, hogy csak ráadás a lélek mélyebb depressziójára. És felvillant bennem egy réges-régi, viharos nap emléke, kicsi koromból a bivalyréten. Hármasban voltunk, apám kiránduló botot faragott nekem. Magam előtt látom újra anyám nagy lendülettel égre mutató karját: nem az esőtől s a villámoktól, hanem a rengeteg gólyától ijedt meg hirtelen. A pásztor is ott áll, megcsóválja fejét, nagy tüzet, változást olvas ki, jövendöl a szokatlan látványból, a gólyák szárnyukkal csapkodva sűrű rajban ereszkednek le a rétre. Hol vagy, te kikezdhetetlen, akitől fiad képtelen lett volna elidegenedni?!... Önmagamat kezdtem szánni, így persze bűntudatom is csillapult. Rám fért, hisz ezúttal a kétségbeesés vetett vissza a múltba. Nem, mint máskor, a bizakodás. Amikor otthon megtaláltam apám kézírásos naplófüzetét, izmaim görcse enyhült. Már napok óta elhanyagoltam a gyakorlást, most azonban elhatároztam, hogy minden este zongorázni fogok. Amint a rám vonatkozó részlet alcímére esett a tekintetem, mintha szíven ütött volna apámnak egy hideg, éles megjegyzése: „Csak szánni tudlak, hogy mindig azt teszed, amit más akar!” Honom alá kaptam a füzetet, s megindultam ki a mezőre. Titkos zavar és nyugtalanság gyötört. Annál is inkább, mert a naplót felütve (szerettem volna egyszerre visszatartani és siettetni is a rám tört gondolatokat) ez ütközött szemembe: ,^Kiérve a mezőre, meglassítom lépteimet. Ezer gondolat rajzik fejemben, visszhangoznak körülöttem a gyászos szavak...” Vajon apám hol érte meg belső viharát - netán ugyanitt? Nem hagytam időt magamnak a töprengésre, mohón és - bevallom - keserűen faltam a sorokat, nosztalgiával tekintve vissza legelső próbálkozásaim idejére, amikor még minden muzsika volt és körülöttem mindenki csupa bizakodás Jü ne szívja kedvedet, erődet a gyors átváltozás - olvastam apám figyelmeztetését. - Átengedted magad te is azoknak a naív és heves érzelmeknek, melyek kiragadják a lelket a köznapiság légköréből, s megvetésre késztetik mindazzal szemben, ami körülveszi.”* Apám éles megfigyelő volt, gondoltam. ,/V körülmények igen keveset számítanak, minden ajellem; hiába szakít az * Itt és tovább a cursiv idézet Constant 1806-ban írt Adolphe című művéből 938
