Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Vajda Gábor: Költői rálicitások

nők mögött akkor sem közönséges blöffölés rejtőzik, ha erre is találhatunk példákat ebben a gyűjteményben. Zalán ugyanis a semminek a szimbólumait és allegóriáit sorakoztatja sajátos logikátlanságaiban: „a Hold kihűlt korongján jegesmedvék énekelnek / horkantanak rám”. Ezek, miként az utóbbi idézetben ráérezhettünk, nem ritkán rálicitálások. A „mínusz negyven fokos lázban reszketek” pl. József Attila Kései sirafójának metaforikus túlzását fokozza ad absurdumig.

Midez arra vall, hogy Zalán Tibor költó'i rombolása eltökélten programszerű. A versbe-csírázó hitet, önfeledtséget, bizalmat lehetőleg még a keletkezésükkor elfojtja. Legfeljebb egy-egy alkalom (szerelmi kapcsolat, barátság) olvasztja meg valamennyire a fagyot, amelyet a költő legtöbb verse lehel. Ezek a panaszos ellágyulások termik a kötet leglíraibb, legszemélyesebb sorait. A nem-létből, az élőhalottságból, a bénaság állapotából hangzik fel a versbeli én melankolikus szava. Az ilyen költeményekben hagyományos versépítő eszközöket alkalmaz Zalán, a képes beszéd sziporkajátékával gyönyörködtetve az olvasót.

De vajon komolyan vehető-e ez a vallomásosság? A kérdés azért jogos, mert a költő saját maga mondja: „Pozőrség üt át a kétségbeesés / valós maszkján, / majom fintorog, kezébe kapva / a ketrecbe bedobott tükörcserepet” (Avagy a történet). E sorok a szocializmus újabb költőnemzedéke helyzetének legmélyebb meghatározásai közé tartoznak. A költő nem ámítja magát, s teljes őszinteség helyett valós maszkokról beszél. Ezek nem mások, mint a lélek rezdüléseinek, a szellem villanásainak (a tudatrétegeket egyesítő személyiségnek) trópusokként való kivetítései. Szükségképpen maszkok, de valósak, mivel létélmény, én-helyzet determinálja őket - egy adott pillanatban. S a pozőrség? Ez már a helyzet túlírása, a védekezésnek a túlfeszülése, a rácsokról való megfeledkezés erőltetése, a szabadságnak az észen túliban való meglelése. A legmagasabb szintű szórakoztatás; éterikus akrobatika.

A költő a magasba ugrik a számára lakhatatlan versből, de újra visszahullik a versbe. Az idézetben az élet feladásának gondolatát veti fel, de - gyávaságára hivatkozva - rögtön elhárítja azt. Az önirónia a pozőr-probléma bevallását követően válik egyértelművé: „... a történet / hol folytatható?” Az akadály hihetetlenül, megmosolyogtatóan hangzik: „O elvonta a testét / tőlem, lehetőségében vonta meg tőlem az / életet.” A költő itt - kivételesen - bőbeszédű: a második mellékmondat ugyanis felesleges, mivel ennek tárgyát („az életet”) értelmezőként hatásosan lehetett volna beilleszteni az előző mondatba. Am, hogy tudatos ernyedtségről van itt szó, arra a következő sor bejelentése figyelmeztet: „Metafora:” Az olvasó elidegenítése azonban még mindig nem teljes, hiszen a bejelentett metafora nagyszerű: „kirúgta lábam alól / az élet nevezetű sámlit.” Ezután jön szabálytalan zárójelben és három különvált sorban a csattanó mellékdala: „(Hallod ezt ott, a földre vetett / ásító matracon heverve? / Kisfiúk vakogjátok velem )”. Az előző sorok megszenvedettsége tehát egy átmeneti vereségtudatnak, esdeklésnek a velejárója. Az élet, az élvezet fontosabb a versnél. A vers a matracon heverőhöz intézett provokáció, indulatos rögtönzés. A befejezésben József Attilára utaló: játék, melyben a tragikusnak a profanizálása is benne rejlik, hiszen a Nagyon fáj valóságos végső kétségbeesésnek a következménye.

Ezután már megfogalmazható: hogyan kapcsolódik Zalán Tibor a József

950