Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Vajda Gábor: Költői rálicitások

Attila-i hagyományhoz. Úgy, hogy nem veszi egészen komolyam. Számára ugyanis a semminek a tapasztalata a szélsőséges infantilizmusnak kínál játékteret. Nála leginkább a vers tagadása azonos a verssel. Mivel az élet értelmetlen és céltalan, miért kapaszkodna a vers olyan magasrendű eszményekért, amelyeknek lehetetlen érvényt szerezni? Viszont költőnknél az igazság — miként az előző versben láthattuk - még mindig központi jelentőségű, ezért a mindennapi élet ellentmondásokra öszpontosító tükröztetése, esetleg reflektálása központi szerepet játszik. A látszatok káoszából (ami a költői szubjektumnak ugyanúgy lényege, mint a külső valóságnak) többnyire csupán furcsa szöveg keletkezhet, amely, szinte a költő akarata ellenére, a tehetségének köszönhetően válik verssé.

Nem az életből kihúzódó, hanem az életet élő költővel van dolgunk, akinek a hedonista életfilozófiája az ars poeticát is áthatja. A képzeletet gúzsba kötni igyekvő tapasztalat cinikus-szellemes fólülmúlása, a gondolatnak a diadala az araszoló értelem kis csapdái fölött, a folyamatos kitérés-lebegés mámora ösztönözte írásra azt, aki érezhetően nem sok időt pocsékolt szövegei utólagos javítására. A versírás pillanata tehát alapvető fontosságú, s ez is csak azért nincs minden esetben így, mert ez az attitűd mindenféle szabálytól függetlenedni igyekszik.

Zalán költészetének életközpontúsága a megélt valóság részletei által nyer megerősítést. Jelentős szerepe van itt a nőnek és a bornak, vagyis az érzéki gyönyörnek. S ezekkel összefüggésben a kóborlásoknak, a terepszemléknek is. A marginalitás pozícióján — a szónak valóságos és az átvitt értelmében. Tengerparti Tévedések során, a balkáni megdöbbenések idején, vagy otthon egy nagyobb összejövetel okozta csömörérzetben. Az önmaga elől menekülő lélek mindig változó hullámhosszán. Az élet eldobhatatalan koloncának terhe alatt, magányban, rettegésben.

Zalán Tibor azt is elmondja e verseiben, hogy azért nem tud semmi okosat, hasznosat mondani a világnak, mert először is a világ nem tette erre alkalmassá. Azután a világ rfem érdemli meg, hogy a félresikerült terméke (aminek a költő önmagát tekinti) reménysugarat bocsásson rá, és - harmadszor - a világ befolyásolhatatlan, s ezért feleslegesek a naiv költői erőfeszítések. Ezért kell a feledés, a másról és máshogyan beszélés elve, a sejtelmes félbeszakításokkal, a többértelmű kihagyásokkal, csínytevő ferdítésekkel, a mondatok és szavak öncélú tagolásával, rendhagyó sorképzéssel, az írásjelek önkényes használatával, vizuális módozásokkal, szabadjára eresztett indulatokkal, nyomatékos nihilkultusszal.

S mi az, ami legalul lappang, az, amit minden betemet? A (Hideg szoba elégiája) tanúsága szerint egy József Attila-származék: „Mint kemény hegyek mélyén lágy fémek érce / földereng benned a költemény S pontos / mozdulatokkal léted a világban helyet foglal”. Annál is inkább, mert az is gond, hogy „Hova adhatsz verset hol még tűrik az / ép gerincet”. Itt az anyagi gond rémei is gyötrik a költő öntudatát, úgyhogy a veszélyeztetett család s azok nevében íródik a vers, akiknek nem jut kapanyél... De ha végül jut is, a munkának egészen más a társadalmi kontextusa a szocializmus valóságában, mint annak költői utópiájában, következőleg az említett erkölcsi minimum mellett az értéktudatnak az a bizonytalansága a jellemző Zalán Tibor költészetére, amely egyébként itt is kifejeződik: „Mondd hol a mély vagy hol a magas”.

951