Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Vajda Gábor: Költői rálicitások

humorig érned (mondta egy nagyon európai szerkesztő') a HUMORIG”, s ez az attitűd teszi olvashatóvá, tehát valamiképpen egységessé a válogatás legtöbb szövegét.

E hosszú verseknek - szoros összefüggésben a humorral - a szemérmetlen nyíltság a legszembetűnőbb tulajdonsága. A mögötte álló személyiség közvetve (olykor közvetlenül is) kigúnyolja az adott társadalmi rendszert, s egyáltalán nem esik kétségbe az ideálok megvalósíthatatlansága miatt. Sőt, abban talál élvezetet, hogy érvényes normákat, újabb vagy régebbi szokásokat, megmerevedett előítéleteket cáfoló példákat sorakoztat. A civilizáció rekvizítumai között kallódónak, az örök emberi értékeket (a szeretetet, a barátságot) fel nem adó csavargónak az életkörében.

Külön rokonszenves vonása e verseknek, hogy tiltakozásukban nincs szek- tásság vagy kizárólagosság, mindenki felé nyitottak, akik nem rabjai vagy haszonélvezői a manipulált eszményeknek. Nem szavaznak sem a népies, sem pedig az urbánus törekvésekre. Ehelyett a maguk (látszólagos) kulturálatlan- ságával az igazi kultúra, vagyis az emberség hiánya miatt tiltakoznak. Szaggatottan, logikai bukfencekkel, töredékesen, epikai nekilendülésekkel, lírai merengésekkel, cinikusan moralizáló indulatokkal, vizuális lazításokkal és megfontolt kiemelésekkel. Egyszer spontánul, másszor megfontoltan keverve össze a lényegest a lényegtelennel, az értelmet az értelmetlennel, a banálist a szimbolikussal.

Közép-kelet-európai, pannon protest-songok ezek a hosszúra nyújtott szövegek, amelyekben a minőség csupán azért állhatja a versenyt a mennyiséggel, mert a költő antipoétikus gesztusai rendkívül változatosak, hiszen szinte mindent felhasznál az újabb vers kifejezésmódjaiból. A hatalmas asszociációs ugrások rendszerint nem keresik, hanem tagadják a mélyebb összefüggéseket. A költő érezhetően nem csupán a szocialista kultúra hivatalnokait igyekezett megbotránkoztatni, hanem az irodalomesztétika szakembereit is. Egyik vagy másik idegen nyelv kifejezései váratlanul betolakodhatnak a szövegeibe, ahogyan az írásjelek is leginkább elhagyják hagyományos helyüket, s önállósodva az irónia eszközeivé válnak.

Vannak itt persze áthúzott sorok is, vagy olyanok, amelyeket áthúzhatott volna a költő, ám ő mégsem cselekedett úgy, mint Domonkos István, aki annak ellenére, hogy az áthúzott verseit úgyszólván az egész modern magyar irodalom ünnepelte, rövidesen - külföldre távozva - elhallgatott. Zalán Tibor ugyanis egyrészt még egészen fiatalon költő volt, s fiatal korban a költői önkritika fejletlen, másrészt pedig Magyarországon újdonságnak számított, ami a Vajdaságban egyre inkább rutinjelleget öltött. Ekkor tehát a vizuális sem- mitmondásnak is megvolt a maga tagadó funkciója.

A számos versében exhibicionista közvetlenséggel megmutatkozó költő nem csupán a társadalminak, hanem az emberi létnek is a bírálója. A súlytalanság terhét cipelve. Hol humorosan, hol pedig tragikus akcentussal a ki- egyenlítések groteszkjeit szaporítva. Az egymással ellentétes értékfogalmak közötti határokat mosva el. Zalánnál a ragyogás bevérez, az irgalom és a szerelem is ugyanúgy öl, mint a fegyver. Az abszurd elemei álomként, látomássorként is meghódíthatják a verset, ezért aztán a vesztesek ujjonghatnak, s virággal verik „boldogtalanná ellenfelüket”. így az sem csoda, hogy nyáron „mínusz negyven fokos lázban reszket” a költő. Az ezekhez hasonló paradoxo949