Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Vasy Géza: Oláh János epikai művei

Az elbeszélő a kudarc-sorsképlet felmutatásával nem általános világmo- dellt kíván megrajzolni, inkább elemzésre próbálja késztetni az olvasót. „Használati utasítást” is ad: „Segíts megfejteni, ezt kérem tőled, aki egyszer talán beletúrsz e romlékony lapokba, ne várj kinyilatkoztatást, hízelgést, haragot, bosszantást, izgalmat, szemforgatást, semmit se tőlem, az igazat se, ha várhatsz valamit, azt csak magadtól várhatod. Segíts megfejteni, ennyit kérek, segíts, ne ezt az írást, ezeket az eltévedt mondatokat, önmagadat, nem többet és nem kevesebbet, ennyit kérek, önmagadat!”. Ez volna az, ami Süket Sándornak nem sikerült, nem, ő meglehetősen tisztában volt önmagával, csak azt nem tudta, csak arra nem volt képes, hogy változtasson személyiségén, hogy életrevalóbbá váljon, a kifejezésnek erkölcsileg még el nem ítélhető értelmében. A főhős beszélő neve nyilván arra is utal, hogy az ilyen ember a közvélemény szemében süket alak, szerencsétlen fráter, akinek még a magához való esze sincs meg. Mindennek azonban nemcsak pszichikai, hanem társadalmi determináltsága is van, következésképpen felelőssége. S a regényben megmutatkozó társadalom nem biztosítja a többség számára a normális emberi létfeltételeket. Döme azon borong, hogy mint nyugdíjas régi értlemiségi, kénytelen albérlőt fogadni, hogy megélhessenek, Sanyi, s más fiatalok viszont azon, hogy nem fognak soha lakáshoz jutni normális módon. Munkahelyek ugyan vannak, de aki ügyefogyott, annak nincs érvényesülési lehetősége, csak ha van annyi esze, hogy mozgalmárrá váljon. A hatalom viszont az ördög mesterkedése, akkor már jobb ott maradni, ahová kijelölték a helyedet: „Fejjel a falnak miért rohannál? Vagy azt hiszed, különb vagy, ha vakmerőn fordulsz föl? Tűrjem inkább, hogy akik a hatalmat bitorolják, a hatalommal nap mint nap visszaélnek, arcul köpjenek? Igen. Tűrj, ha egyszer tűrni kell! Nem, ez sem kevesebb, mint csaló eszmék után loholni, vagy esetleg kihasználni őket.”. így meditál a főhős az éjszakai szénlapátolás után a gőzfürdőben, s e nézetekkel az elbeszélő is rokonszenvez.

Az őrült lapjain karakteres epizódfigurák jelennek meg, jóval karakteresebbek is, mint a főhős. Érthető, hiszen az ő esetében funkciója van az elmo- sódottságnak. Örzse néne, Döme, Éva, Micike, a második feleség és annak családja, Sárika, a titkárnő, vagy akár a karrieristává váló diáktárs, Nagy is hiteles figurái a hatvanas évek világának, amelynek atmoszférája elsősorban rajtuk keresztül mutatkozik meg. Az a világ, amely szétszakíthatatlanul behálózta a főhőst, aki már kezdetben meg tudja fogalmazni célját és annak lehetetlenségét is: „légy, amivé lenned kéne, amivé lenned nem lehet”. Tudja azt is, hogy „Másnak akart látszani, nem annak, annak semmiképpen sem, aki volt”. S Mari terhességéről értesülve „úgy érezte, mintha csak most nyílott volna rá a szeme mindarra, amivel eddig nem törődött, most találta volna magát először szembe megszokásainak múlékony fényével, most ébredt volna rá, hogy minden, de minden jóvátehetetlenül egyszeri. Haladékot kérni, megállni, dédelgess bármilyen hazug reményt, lehetetlen. Kapkodva, futtában kell odahagyni mindent az idő és az időtlenség örökös zavarában, de talán így természetes.” S ez a tudatába nyilaló felismerés válik végérvényessé a zárójelenetben, a gyilkosság után.

A Közel és Az őrült a két szélső pólus Oláh János tudatregényei között, a Visszatérés pedig az „arany” középút. Ilyen úton járnak az elbeszélések is, Az Örvényes partján novellafüzére azonban nem egy tudatregény mozaikjaként

944