Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Vasy Géza: Oláh János epikai művei

írható le, hanem egy hagyományközelibb társadalomrajz összetartozó, mégis önállóan is megálló képeiként-jeleneteiként. Összefüggés mégis van, főként a Közel - Visszatérés és az elbeszélések között. Az Örvényes egy faluszéli patak kiszélesedő és elmélyülő, veszélyes része, maga a falu pedig, Avaskér ugyanannak a gyermekkori világnak másfajta lenyomata, mint amelyikkel a regénypárban ismerkedhettünk. A kor is ugyanaz, 1945 és 1956 közötti, s csak néhány írás lép az időben hozzánk közelebb. Érvényes ez azokra az elbeszélésekre is, amelyek a kötet (1988) óta jelentek meg, s amelyek részben szintén az Örvényes partján játszódnak, s amelyik nem, abban is sejthető az ottani eredet.

Az Örvényes partján történetei valóban kapcsolódnak egymáshoz: egy valóságos, de képzeletbeli nevekkel ellátott tájegységen játszódnak, egy kisváros és egy falu a színhelyük, majd kivételesen a főváros is, s a szereplők is részben azonosak. Igen valóságosan jelenik meg a történelmi idő is. Míg a tudatregényekben ez másodlagosnak mutatkozik, itt a szereplők belső világát s cselekedeteit is a kor determinálja, főként az 1948 és 1956 közötti évek. A történelemből tudható a Rákosi-kor minden lényeges bűne, ám más az átlag, a tendencia, s más ennek minden egyes konkrét megnyilvánulása. A „kulák- ság” megtörése tény, amiként azonban mindez Az intéző házában történik, felháborítóan feledhetetlen. Más az, ha tudjuk, hogy embereket megaláztak és meggyötörtek, s más ennek konkrét esetével élményszerűen szembesülni. Hasonló erejű a Tücskök, bogarak (Remetei Kéziratok 9, 1993/2.), amelyben nemcsak elviszik az egyházszolgát, a klérus ügynökét, hanem a tanácsháza kirakatában is egészalakos karikatúrát készítenek róla, majd büntetésül később kisfiát, akit kitiltottak az iskolából, beállítják a kirakatba. Hasonlóan emlékezetes az a jelenet is, amelyben a falu ostoba párttitkára szétcsákányoz- tatja a kastély barokk kapuját, őrtornyát, s a fellelt bútorokat, iratokat tűzre hányatja, hiszen ezek a régi világ ócskaságai, s nem ez, hanem „kultúra” kell a népnek. Kacagni lehetne ma már mindezen,ha nem tudnánk, hogy ilyen ostobaság uralkodott és rombolt éveken át az egész országban (Az elveszett hivatal).

Minden tipikussága ellenére is egy falu, „az én falum” világa jelenik meg a novellafüzérben, de egyáltalán nem Gárdonyi Géza módján. A falu világa ugyan belülről és a szenvedőkkel együttérzően láttatott, de az író nem érzel- mesen-líraian, hanem objektív-távolságtartó módon jeleníti meg ezt a világot. A falu az övé, de nem líraian és személyesen, hanem elemzően és elbeszélőként. Az én falum tehát azt jelenti: az én írói világomnak a faluja. Már a Közel megmutatta, hogy az író még véletlenül sem él a nosztalgiázás lehetőségével. Sem a gyermek-, sem az egyébként ritka természet-motívum, sem a gyakori emlékidéző magatartás nem csábítja erre. Pedig a külvárosi gyermekkornak a falusi hetek-hónapok voltak a mesés szakaszai. Itt azonban nem a gyermek emlékein van a hangsúly, hanem a teljeskörű rekonstrukción, amelybe így beletartozik az is, amit a gyerek láthatott, átélhetett és megérthetett, az is, amit az akkori felnőttek, de még az is, amit a mai felnőtt tud és gondol azokról az évekről és arról a faluról, azokról a falvakról. Múlttá vált ez az időszak, történelemmé, de azok számára, akik átélték, megszenvedték, ez a szenvedés el nem feledhető, akik pedig belepusztultak, azok iránt kötelező azoknak az utódoknak a tisztelgése is, akik akkor még nem is éltek. Ezek az elbeszélések

945