Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Fábián László: Az örvény középpontja felé
talán világos, miért neveztem az olvasói gesztust szerény hermeneutikának.) Amikor metafizikát emlegetek, nem arról beszélek, hogy a regény valami valóságon túli mélyvilágot kíván föltárni, de arról igen, hogy annak a megismer- hetetlen örvénylésnek és az embernek a viszonyát valamilyen módon a leghitványabb regény is érinti. Az olvasói hermeneutika - ha tetszik - erre irányul. Ha a modern regény elzárkózik attól, hogy ebben az értelmezési folyamatban a befogadó segítségére legyen, esetleg megfosztja a műfajt jövőjétől, mivel nem lesz fogyasztója. Emlékeztetnék rá, milyen műgonddal ügyel Joyce az Ulys- sesben az elbeszélés archetípusának megőrzésére, mert tudja, már ezzel a metaközleménnyel is a lényeghez közelíti olvasóját. Az idő „az örökkévalóság mozgó képe” - mondaná Julius Evola és tulajdonképpen ugyanazt mondja a maga sajátos nyelvén minden regény, mert - mint rámutattam - az idő szervezi egységgé. Az olvasó számára viszont az a nyelv közvetíti, amely megformálta. „A szerző művészi egyénisége, az irodalmi irányzat, a költői nyelv általános jellegzetességei, az adott korszak irodalmi nyelvének sajátosságai az összes említett esetben eltakarják szemünk elől magát a műfajt, azokat a sajátos követelményeket,melyeket éppen a regényműfaj támaszt a nyelvvel szemben, és azokat a különleges lehetőségeket, melyek kizárólag a regényben tárulnak föl a nyelv számára... A regény közegében ugyanis a nyelv egészen különleges életet él, amelyet lehetetlen megérteni azokból a stilisztikai kategóriákból, amelyek a szó szőkébb értelmében vett költői műfajok talaján nőttek ki,,28 - tanítja Bahtyin, és hozzáfűzhetjük, ez a nyelv nem lehet diszfunkcionális annyiban sem, hogy az olvasó elől kitérne. Az új riodalom légüres tere aligha más, mint bizonyos fokú kiesettség a nyelvből mint kommunikációs archetípusból. Viselkedésmintáink viszont elhomályosult archetípusok, így is közlekedünk egymással. Nélkülük fönnakadás keletkezik. Az írás mint olyan szakrális eredetű, viszonylatai régen archetípusokká rendeződtek. Ezt még azzal is kiegészíthetjük, hogy történjék bármi, az írás megmarad „nagy elbeszélésnek”, miként Derrida gram- matológiája példázza. Ha ez tagadásban áll, mint a posztmodemben, akkor valóban jól működő politikai stratégiává tehető a kulturális indifferencia, ahogyan a modern demokráciákban látjuk is. Az imént a metafizika (a regény) és az ekrölcs kapcsolatára utaltam. Ha nincs metafizika, akkor egyszerűen nincs tétje a gondolkodásnak. Evola a metafizikát a teljes én birtoklásának egyetlen lehetőségeként látja. „Elvben arról van szó, hogy igényt állítsunk a tapasztalatok egy útjára, melyek a tudatot nemhogy nem ’csökkentik’, de felsőbb tudattá alakítják át, mely nemcsak hogy nem szünteti meg az önmagam világos jelenlétét, amit egy éber és egészséges emberben olyan könnyű megőrizni az anyagi dolgok között és a gyakorlati tevékenység során, hanem egy magasabb szintre emeli úgy, hogy nem hamisítja meg azokat az elveket, amelyek a személyiség lényegét alkotják, hanem teljessé teszi azokat.”29 A létnek ez a tudatosulása a hagyomány embere számára sosem volt gond, csak a modern ember, Heidegger embere él „létfelejtésben”. A „létfelejtésben” élő ember ugyanakkor folytonos létküzdelmet harcol meg, jóllehet, ennek nincs is mindig tudatában; sőt, alkalmasint, gondoskodnak is róla, hogy ne legyen tudatában, hogy másba legyen beavatva. Guénon jól érzékeli a helyzetet: „Megfigyelhető ebben az összefüggésben, hogy az ’el928
