Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Fábián László: Az örvény középpontja felé
lenbeavatás’, habár saját céljai érdekében találta ki és terjesztette el a merőben negatív ’ antitradiciót’ képviselő összes modem gondolatot, mégis tökéletesen tudatában van a gondolatok hamisságának és nyilván nagyon is jól tudja, milyen beállítottságot vegyen fel velük kapcsolatban; már pusztán ez is jelzi, hogy propagálásuk csupán egy múló és előzetes fázis jellegzetessége lehet, mert a tudatos hamisságnak nem ez az egyetlen és igazi célja; az ’antit- radició’ csupán előkészít egy végkifejletet, amelynek már egy kifejezetten pozitív ’beteljesedést’ kell alkotnia nevezetesen magát az ’ellentradiciót’.”30 Ha tehát - mondjuk - Rorty kihirdeti, hogy a „liberális burzsoá demokrácia” a fejlődés csúcsa (akár a marxistáknak a kommunizmus), akkor az csupán a liberális „ellentradició” egyik fő tétele, nem pedig bölcseleti igazság. Az ideológiák küzdelme, amely mindig válságkorszakok terméke, minden bizonnyal tovább folyik a posztmodern elméleti kifejtése után is, az azonban vitathatatlan, hogy a leglátványosabb ellentradició korunkban benne fogalmazódott meg. Emiatt is épülhet rá olyan nagy biztonsággal a posztmodern regény, amely - persze - több is, más is, mint ideológia. Jó volna azonban, ha nem képzelné magát a regény-fejlődés (milyen idétlen a kifejezés!) csúcsának, inkább csak a regény egyik lehetséges formájának. Tartok tőle, számos regényforma (ha tetszik: regényparadigma) használódik el aközben, miközben a regény a létezés nagy titkait boncolgatja, és valahogy úgy áll a dolog, mint a misztériummal - Pessoa vélekedésében: „A misztériumot nem lehet mindenki számára elérhetővé tenni, mert amiképpen a kimondott titok elveszti titok voltának misztikus erényét, és nem titok többé, úgy a misztériumok azáltal, hogy megnyilatkoznak, nem nyilatkoznak meg. Helyesen állapította meg Ter- tullianus: azzal,hogy fölfedjük, megsemmisítjük őket”.31 Ugyanakkor mégsem tehetünk egyenlőségjelet misztérium és regény közé; a regény profánságában világibb, valósághoz kötöttebb, inkább csak a valóságon túlira irányuló figyelmet, gesztust hordozza fölöttébb mindennapi témái megközelítésében. Le kell ugyanis hámoznia a mindennapok, a tárgyi világ hordalékait, hogy a lényeghez férkőzhessék. Miként mondottuk már, ez a regény létrehozásának elsőszámú metafizikai parancsa. Amire Kundera is célzott. Váltig azt kerülgetjük, miként történik meg. Hogyan lesz a metafizikai parancsból regény? Kimerítő választ nem lehet adni; tudjuk - például —, hogy etikai és esztétikai szoros (esetenként átfödő) kapcsolatban áll egymással. Rögvest az említett metafizikai parancsban, amely részint a mi-re, részint a hogyan-ra vonatkozik. Beckett Proust ürügyén fejti ki ezzel kapcsolatos véleményét: „Az egyetlen valóságot az ihletett érzékelés (az alany és a tárgy azonosulása) hieroglifái nyújtják. Az értelem következtetései csupán önkényes érvényűek, virtuálisan érvényesek. A benyomás az írónak az, ami a kísérlet a tudósnak - azzal a különbséggel, hogy a tudós esetében az értelem cselekvési folyamata megelőzi az eseményt, az író esetében pedig követi. Következésképpen a művésznek az egyetlen lehetséges hierarchiát az objektív jelenségek világában a megfelelő áthatolási koefficiensek táblázata adja, vagyis az az alanyban kifejezve jelentkezik. (Újabb döfés a realisátkon.) A művész elsajátította szövegét: a mesterember lefordítja”.32 Ez az „áthatolási koefficiens” egészen jó terminus technicusnak látszik, és aki Beckettben nem az önmagába forduló írót gyanítja, jó, ha hagyatkozik rá. De talán akkor látjuk világosan,miről is van szó, ha nyomban mellé állítjuk Ortega gondolatát: „A közös 929
