Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Fábián László: Az örvény középpontja felé

Aligha lenne nehéz Keats csalogányát az irodalom jelképeként (is) értelmeznünk, miként azt a költő szintúgy sugallja. Borges esetében egyszerre kap ez a jelkép végtelen tágasságot amennyiben csak mozdulatlan öröklét van, és hermetikus fojtottságot az örökkévalóság körkörösségében. Meglepő lehet számunkra, hogy Borges igazándiból nem vállalkozott nagy elbeszélésre, azaz: regényre, mintha jóeló're sejtette volna a posztmodem ideológusok következtetéseit. Egy ilyen fricska nemcsak illendő, de méltó is az argentin mesterhez.

Pillanatig sem vitás számomra, hogy a nagy lehetőség és a nagy kihívás körül senki sem körözött annyit, senki nem villantott meg annyi közelükbe vivő ösvényt, mint éppen Borges. Különös módon mégsem a nagyregény poli- fónikusságát választotta megformálásukra, hanem nagy műgonddal műfajokra „fragmentálta” közelítéseit: az elbeszélésben az idő természetrajzát, az esszékben a logikáját, a lírában pedig emócióit helyezte előtérbe — ilyeténképpen az egységes életmű polifóniájára hagyatkozva. Ez, persze, nem akar merev osztályozás lenni lévén ennél sokkal érzékenyebb mestere Borges a szónak, valójában mégis erről lehet szó. A borges-i polifon regény - mondjuk így festhetne: La rosa profonda lenne a címe, a bibliai Ruth csalogányáról szólna és Martin Fierro élettörténete elevenednék meg benne — körkörös időben, szerkezetben (lásd: borges-i barokk). Nem sokat izgat, megengedhető-e egy ilyen anakronisztikus játék, ha egyszer maga az irodalom is anakronizmus; úgy is született és annak. Ha fönnmarad, akkor csak azt példázza: tele vagyunk anakronizmussal. És nem utal másra ez az anakronizmus, mint az Idő csapdaállító készségére, miként a szóban etimológiailag benne foglaltatik.

Valamiképpen újra és újra a metafizikánál kötünk ki, újra és újra megtapasztaljuk: az ember, a létezés természete tartalmazza ezt a metafizikai késztetést, a teoretikus kitérők - lásd: posztmodernizmus - mindössze pihenők az újabb kalandok előtt a metafizika rejtelmes útjain. A valóságos nagy elbeszélés - utaltam rá - maga a metafizika - tiltakozzanak ellene bármilyen módon akár.

Kundera kissé csodálkozva mondja: „... Hermann Broch azt hajtogatja: Feltárni azt, amit csak a regény tárhat fel - ez adja a regény jogosultságát, egyedül ez. Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés”.26 Ugyanakkor pontosan érzékeli Broch igazát. Annyit föltétlenül hozzá kell tennem - az elmondottak köteleznek —, hogy a metafizikai ihletettségben, ha van még egyáltalán értelme a szónak, és miért ne lenne, éppen ez a kényszerűség munkál, ad abszurdum vive egészen bizonyosan el is vezet az alkotói erkölcs problematikájához, mivel csakis transzcendentális eredetű (tehát metafizikai) morál képzelhető el. (Minden más ugyanis pragmatizmussá silányul.) Eképpen függ össze - több szálon is - regény és erkölcs. Nagy valószínűséggel ebbe az összefüggésbe tud belekapcsolódni a regény fogyasztója: az olvasó, mégha távol áll is tőle a szándék, hogy erényeit irodalmi művekből gyarapítsa.

Amodern irodalom jelentős részében azonban az olvasó szerény hermene- utikája nehezen találja föl olvasói önmagát, az értékrendet, amely őt is meghatározza, ahogyan eleve meghatározta a regényt is. Nietzsche figyelmeztet, hogy „minden filozófia el is rejt egy filozófiát; minden vélemény egyben rejtekhely, minden szó egy maszk”27; és ezt a figyelmeztetést illendő komolyan vennünk, mégha a regény nem is filozófia, noha jobb pillanataiban az is. (Ebből

927