Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Fábián László: Az örvény középpontja felé

autonóm értékrendszert, ontológia nélküli etikát alkotni, a gyakorlatban még nem bukkantunk ilyen népre”. 18 (Sokatmondó figyelmeztetés a metafizika utáni gondolkodás elképzelő-! számára.)

A szimbólumok, az általuk fölépített archetípusok, mint látjuk, hasonlatos anyagból vannak gyúrva, mint a műalkotások. Ebben az értelemben végül is minden műalkotás, a legavantgárdabb is, hagyományok egész rendszerére épül, legföllebb azok tagadásából táplálkozik. A mitológiai hagyomány - úgy tetszik - új életre kelt (újraértelmezó'dött) a latin-amerikai regényben; elegendő Garcia Márquez Száz év magányára, Vargas Llossa már említett A beszélőjére utalni, de aligha okoz bonyodalmat föllelni akár Borgesnál is. Individu- alisztikus korunkban az írói gesztus - megeshet - a perszonifikáció felé viszi a közösség mitológiai tudását, ahogy az Juhász Ferenc verséből is kiolvasható:

„Ül zöldfekete ágon: a bánat az ifjúságon.

S súlya több, mint az űr-búja világegyetem össz-súlya.”19

Azt kell látnunk tehát, hogy a hagyomány, ha mégoly távoli is, mint az ősi mítoszok, aktualizálódik a modem ember számára, jelen van életében, gondolkodásában, művészetében. Talán nem annyira, amennyire kívánatos volna. Napjainkban, amikor az ökológiai válság a földi élet megszűnésével fenyeget, nagyon is hasznát vennénk a mítoszokban megfogalmazott szabályoknak, amelyek ember és természet egyneműségét, egylényegűségét hirdették, és fölvértezték a megfelelő tudással saját világa megőrzéséhez. A mítoszokhoz forduló latin-amerikai regényben nem nehéz észrevenni azt a „retrográd” gondolatot; ez a gondolat önmaga is képes még sokáig éltetni a regényt mint „nagy elbeszélést”, de alighanem az egyre erősödő ökofilozófia sem lesz „mini-disz- kurzus”. Éppenhogy az új (öko?)regény segíthet megállapítani, mi tekinthető érvényes örökségnek az ősi mítoszokból és mennyiben időfüggőek ezek a hagyományok. A szokásos ellenvetés, hogy ti. a regény mégiscsak irodalom volna, ebben az ökológiai helyzetben több, mint nevetséges: miként is lehetne az emberi lelket leválasztani az őt éltető vagy lassú (noha egyre gyorsuló) haldoklásra kényszerítő környezetről. Senki ne gondoljon a protestálások szlo- gan-rendszerére; változatlanul a regényről beszélek, amelynek polifóniáját a jövendőben az ökológiai rémület határozhatja meg. Ha pedig nem rémület, annál jobb; ránkfér egy kis higgadtság. Ebből akár a tisztelet is helyreállhatna a természet iránt, mert az animizmusnak, igenis, létjogosultsága van. „A gal- liai keltáknál például a druidák semmit sem tartottak szentebbnek, mint a fagyöngyöt és a tölgyfát, amelyen ez nőtt; tölgyfaligeteket választottak ünnepélyes istentiszteleteik színhelyéül. És nem volt olyan rítusuk, amelyben ne jutott volna szerephez a tölgyfa levele.”20

Lassan kezd összeállni a kép: ráébredünk, hogy az irodalmi hagyomány bizonyos elemei új összefüggésekben új erőre kaphatnak, átszervezhetik egymást, - esetleg - új egységesülés esélyét is kínálják. A mítoszra fogékony regényt - és legyünk igazságosak, az európai irodalom is tele van velük (lásd Broch Vergilius-regényét) - valamilyen módon az idő iránti fogékonyságuk fölmutatása is foglalkoztatja, és ez a kitüntetett figyelem az irodalomban az

925