Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Fábián László: Az örvény középpontja felé
Idő iránt nagyon is szükségszerű, mivel az író az Időt művében szervező szerepben mutatja föl, miként valóságos létünknek is első számú szervezője - téri dimenzióival egyetemben. Aligha kerülte el bármelyikünk figyelmét, hogy - teszem azt - Borges mennyit kínlódik esszéiben az Idővel, vagy hogy miként válik esetében egy bizonyos metodológiai Idő novellaaformálóvá, verseiben (La rosa profonda, La rosa stb.) bölcseleti ihletűvé.21 Borges egész jelkép-érzékenysége és metafizikai (transzcendentális) késztetései az idő függvényében magyarázhatók. Olykor-olykor bele is csalják ezek a késztetések az intellektualizmus legkülönbözőbb csapdáiba, ő azonban még az intellektuális gátlástalanságot is képes irodalmi eszközzé avatni. Éppenséggel intellektuális preferenciaképpen jelentkeznek a modem irodalomban (kivált a borges-i elbeszélésben) a valóság extrém összefüggéseinek láncolatai, amelyek - szükségképpen - az idő-dimenziók tágításához is elvezetnek. Természetes tudatosságát jelezni idézem: „Én csak azért élek, azért vagyok még mindig életbne, hogy Borges nyugodtan sodorhassa tovább irodalmának fonalát, engem viszont ez az irodalom igazol”.22 Érappáns párhuzamként álljon mellette a vele rengeteg gondolati rokonságot mutató Pessoa verse: „Ismerkedem magammal. Nem létezem. Mezsgye vagyok a között, ami lenni vágyom, s amivé mások tettek. Vagy fele csak köztes térnek, hisz élet is van. Ez vagyok, és kész...”23 Borges „az idő cáfolatát” próbálta lenyűgöző enciklopédikusságával szemléltetni, noha kételyei mindig ott rágják-emésztik körvonalazódó gondolatait: „Az irodalomban s (olykor) a metafizikai kétkedésnek szentelt életem során felfedeztem avagy megsejtettem az időnek egy cáfolatát, amelyben ugyan magam sem hiszek, ám éjszakákként s halódó alkonyaikor rám-rám tör az axiómák csalóka erejével. Ez a cáfolat valamilyen módon minden könyvemben jelen van...”24 Enciklopédikusságot emlegettem, amely leginkább Poundéhoz fogható, és ebben az ismerethalmazban fontos szerepet kapnak azok az elődök, akik valamilyen módon ugyancsak fölérezték az idő egy bizonyos cáfolatát. Emiatt szentelt - például - esszét „Keats csalogányának”, hiszen az angol romantikus meglepően hasonlatos problémába akad bele: „Te nem halálra lettél és irigy idő rád nem tipor, örök madár! Éji dalod mondhatatlan rég sír így: hány császár s bús bohóc hallotta már! Óh épp ez a dal járta át talán a Ruth szívét, állván az idegen rozs közt, mikor síró honvágya fájt! S mély vizek nyílt falán az örvénylő óceán-üvegen talán e hang tár tűnt tündéri tájt!”25 926
