Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Fábián László: Az örvény középpontja felé

vatív, mindenesetre hagyományőrző a maga módján. Csak éppen a felelősségnek egy másképpen elgondolt fogalma szerint tesz eleget az emlékezet és az örökség, az intézményes tudomány, a szakterületek határai és normái, a tudás, a kultúra és a nyelv, a filozófia és gondolkodás követelményeinek, felelősségteljes válaszokat igyekszik adni, vitatja és átformálja annak határait is, amit így kapunk. Örökölni nem annyit tesz, mint birtokolni vagy megkapni ezt vagy azt - inkább azt jelenti, hogy aktív, kritikai és szelektív módon megerősítjük, azaz értelmezzük és folfejtjük a parancsot, amely irányít minket és túlcsap rajtunk, ami mindig egyszerre fiatalabb és öregebb is nálunk, mint valaki másnak a törvénye, akinek soha nem leszünk kortársai”.16

Aki csak egy kicsit figyel Derrida magyarázataira, könnyen észreveheti, hogy ő is egy sajátos fogalmi pár, fogalmi technika elbűvöltje: állít és visszavon egyazon pillanatban, mintha inkább csak a titok fátylának fól-fóllibbentése volna célja. Ettől (is) annyira irodalmi ez a filozófia, ettől emlékeztet egy sajátos totalizációra (Derrida hogy utálná ezt a véleményt!): a polifónikus regényre.

Valamilyen módon tehát az írás, az íráskép is minden bizonnyal megszólalhat a polifóniában, amelyet a nagyregény sajátosságának képzelünk. Az „írás zéró fokán” - ahogyan a maguk műveit a nouveau roman hívei jellemezték - éppen úgy, mint napjaink fragmentált prózájában: a posztmodern posztjában.

Ha tetszik, akár szimbólumnak is nevezhetjük az írást, hiszen - noha rendkívül töredékesen - az Egészre utal, vagyis valami másra, mint önmaga. De hát a világ megközelítése éppen így, jelképek által történik, ez alól a törvényszerűség alól a dekonstrukció sem vonhatja ki magát; kedvenc formulája, a törlés-jel is szimbólum, amely a grammatológiát kapcsolja a valósághoz (azaz: elvontságában is valóságossá teszi. „Ha csak egy világ van - mondja Bergyajev -, egy létrend van, a szimbólumnak nincs helye. A szimbólum azt jelenti, hogy az egyik világ értelme a másikban rejlik... Plótinosz szimbólum alatt a kettő eggyé olvadását értete. A szimbólum híd két világ között... az emberek úgy élnek az ojbektív világban, mintha az valóságos lenne, jóllehet csak attribútumok és szimbólumok világa”.17 Innét érthető aztán igazán Rico- eur érdeklődése a szimbólumok iránt, aki mindent a jelképből származtat.

Kétségtelen, hogy az ember világértelmezése is a jelképekre épül. Tanúsítják ezt a mitológiák, amelyek általában teljességre törő világmagyarázatok; egy megismerésre kiszemelt egészre utalva. A mítosz olyannyira kerek egész, hogy azonosságban van az általa magyarázott világgal, és csupán a folyamatos újraértelmezések képesek azt a minimális distanciát kimutatni, amely igazolja, hogy valóban jelképekre fordított világgal állunk szemben. Ebben a pillanatban pedig már nemcsak a leképzett és a leképző viszonya érdekes, hanem a bennük, közöttük, hierarchiájukban létező ember viszonylatai is - beleértve a folytonos újraértelmezés gesztusait, önreflexióit. Ugyanis „a szent szimbólumok az ontológiát és a kozmológiát kötik össze az esztétikával és morállal: különleges erejük abból származik, hogy látszólag képesek a tényeket az értékekkel a legmélyebb szinten azonosítani, s azt, ami egyébként tiszta létező, átfogó, normatív jelentőséggel felruházni. Az ilyen összefoglaló jellegű szimbólumok száma minden kultúrában korlátozott, s ha elméletileg elképzelhető is, hogy egy nép képes legyen bármiféle metafizikai vonatkozástól független,

924