Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Fábián László: Az örvény középpontja felé
kisajátítja. Vagyis nemcsak az adott regény időszerkezete strukturálja az olvasásélményt, hanem az olvasó megélt és éppen megélésben lévő időviszonylatai. Emiatt állíthatja nagy biztonsággal Vjacseszlav Ivanov, hogy „a művészet számára az idő különös jelentőségre tesz szert, nemcsak mint téma és mint a mű szerkezeti elve, hanem mint olyan kategória is, mely nélkül a művészi intenció nem ölthet testet.”14 A strukturalizmus jó helyen tapogatott, amikor a nyelvi szerkezet és a mű szerkezete vizsgálatába merült. Csakhogy túlságosan sablonossá, mechanikussá tette a közelítést, és igazat kell adnunk Derridának, aki kifogásolja a szokványos strukturalista fogalompárokat, amelyek a saussure-i lang-parole nyomán jöttek létre - a dialektika régi szabványai szerint. Azt én nem tudom, hogy ebben valamiféle középpontkeresés nyilatkozik-e meg, mint - Derrida szerint - a metafizikában általában (ámbár a középpont megjelölést ott is nehezen értelmezem), az azonban nyilvánvaló, hogy az absztrakt fogalompárok szerfölött elvont, a szövegtől egyre távolodó osztályozásokra sarkallják a vizságlódót, ami által a mű méginkább megfoghatatlanná válik. Alighanem ez az, amit Derrida a „struktúra strukturalitásaként” tart számon. Ingarden Derridához képest bizonyára konzervatív, hiszen változatlanul a totalitás felól közelít az irodalmi műhöz, míg Derrida éppen a fragmentált- ság ideológusa is lehetne, mégis, a lengyel tudós fenomenológiai érzékenysége visz — szerintem - közelebb az irodalmi műhöz. „A mondatképző művelet (illetve a sokféle szubjektív művelet, amelyből az irodalmi mű létrejön) - ami a mondatok jelentéstartalmát illeti - csupán arra képes, hogy aktualizálja a megfelelő ideális fogalmak jelentéselemeit, s ezekből az aktualizációkból egységes egészet formál."15 Az elmondottak ellenére (vagy talán éppen ezek okán) lehet szerepe a dekonstrukciónak, a grammatológiának, és minden olyan közelítésnek, amely valamilyen szempontból az újraolvasást kezdeményezi. A hermeneutika ördöge sarkantyúját - gyanítom - először Spinoza véknyába vágta bele, kései utódai mintha még érzékenyebbek lennének ösztökélésére. Az idő kiismerhetet- lenségével, szeszélyeivel küszködő ember hamar emgértette, hogy a leírt, az időn és a téren egyaránt átívelő üzenet, az írás, tehát úgy rejti el a dolgok, jelenségek lényegét, hogy az esetleg máskor és másutt - a megfelelő körülmények között - dekódolható legyen. Olybá tűnik föl, az írás isteni ajándék: valamilyen kárpótlás a halhatatlanságát elvesztett (eltékozolt) ember számára. A nagy mítoszok így is fogják föl: igazi kultúrhéroszok nevéhez kötik a jelek megszerzését. Az Eddában Odin, a Kalevalában Väinämöinen, a Bibliában Mózes szerzi meg népe számára ezt a lényegi tudást. Az írás elsődleges hasznosítása pedig egy speciális üzenetben, a kodifikációban történik: az isteni parancsolatok közvetítője; ebben az értelemben őrzi szakrális eredetét. Őrzi az irodalmi műben ugyancsak, amely még legmodernabb formáiban is ráolvasás, varázslás, alkalmasint dekonstrukció: a törlések varázsa. Eképpen teljességgel indokolt, hogy az írás mint foylamat, mint eredmény, de mint változó nyom(vonal) magára vonja a figyelmet, hiszen mind az írás (mint gesztus), mind az írásjegyek (fizikai valójukban) túlmutatnak önmagu- kon, éppen ezért nehéz megérteni, miként szakíthat a dekonstrukció, a gram- matológia a metafizikával, a transzcendenssel. Derrida olykor maga is így látja, ha a fogalmazásban óvatosabb is: „... a dekonstrukció maga is konzer923
