Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Fábián László: Az örvény középpontja felé
FÁBIÁN LÁSZLÓ Az örvény középpontja felé Tóprenkedések a poszt-posztmodem regényről az alkotás nagy illúzióján kívül semmi sem maradandó; ebben egyetlen eró' sem vész el; minden leírt szó olyan, mint a teremtés”1 - állítja Danilo Kis, aki legalább akkora totalitást tulajdonít az irodalomnak, mint a Fövenyóra című regénye francia kiadásához előszót író Piotr Rawicz. Az utóbbi ugyanis így kezdi írását: „Behatolni a lét lényegébe, megragadni és megmutatni a létezés pszichológiai, történelmi és antropológiai csiráját”.2 Hozzáfűzhetnénk: behatolni a lét metafizikájába... Jóideje gyanús azonban már mind a totalitás, mind a metafizika gondolata, mára pedig a „nagy elbeszélések” (vajon nem nagy elbeszélés-e a művészet, az irodalom, ezen belül kitüntetetten a regény?) létjoga is megkérdőjeleződött. A totalitás már a múlt század végén kétségessé vált, miként egy ismert paradoxon mondja: „minden Egész eltörött”. A metafizikával rengeteget bajlódo- ott/bajlódik a század bölcseleté, a Bécsi Kör logistái egyenest a kitakarítására tettek kísérletet. A „nagy elbeszélés” halála pedig a posztmodern állapotban vált nyilvánvalóvá — legalább is Lyotard számára. Némi maliciával jegyezhetnénk meg: másoknak pedig a különböző krizeológiák sematizmusa lett egyértelművé, és - nem tagadom - a posztmodernt én a krizeológiai divatok lecsön- gésének tekintem, utolsó koncentrált támadásnak a hagyományos értékhierarchia ellen - a mellérendelések jegyében. (A posztmodern és a mai liberalizmus összefonódása éppen ezekben a mellérendelésekben mutatható ki.) Lyotard maga is kesernyés szájjal konstatálja: „A nagy elbeszélések jelentős mértékben hitelüket vesztették. Ebben a helyzetben hajiunk arra, hogy a nagy elbeszélések alkonyáról szóló nagy elbeszélésnek adjunk hitelt”.3 (Ez utóbbi nagy elbeszélés - természetesen - a posztmodern állapot.) Mivel azonban „...a tudományos tudás nem egész tudás; mindig járuléka volt, mindig versengett és ellentétben volt egy másfajta tudással, amelyet az egyszerűség kedvéért narratív tudásnak nevezünk”.4 Na igen, csakhogy hol ez a narrativa, ha egyszer a nagy elbeszélésnek bealkonyult? Lyotard azt tartja, a nagy elbeszélés helyét „mini-diszkurzusok” foglalták el; vagyis megint csak az Egész eltérésénél vagyunk. Saját témánkra fordítva úgy fogalmazhatnánk: a posztmodem regény mini-diszkurzusokból, mellérendelt fragmentumokból épül meg. A kompozíció felől közelítve legkivált a szándékolt komponálatlanság tűnik föl, a regénytelen regény modellja, amely többé nem akar/nem képes átfogó időképet, életeszmét konstituálni, hiszen sem 917
