Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Fábián László: Az örvény középpontja felé

egyértelmű célképzete, sem kijelölt irányai nincsenek. A metafizika a létezés értelmét a transzcendentálisban ragadja meg, ott jelöli ki a hierarchia csúcsát. Rorty, aki megörökölte Dewey meglehetősen hitvány pragmatizmusát, észreveszi a csapdát, szeretne kislisszolni belőle: „Hiszünk abban, ha egyszer feladjuk azokat a metafizikai kísérleteket, hogy ’igazi én’-t találjunk az ember számára, akkor úgy tudjuk folytatni az elbeszélést, ahogyan esetleg történelmi ’én’-ekként is magunkra lelünk”.5 A gond mindössze annyi, hogy a történelmi én végső soron hierarchikus bennünk, viszonylatok eredménye, ha másként nem, mint a szabadság jellegzetes formaadása.

Ha a közlemény felől közelítünk, hiszen minden narativa közlemény, akkor azt látjuk, a posztmodern állapotban az információ szenttéavatása történik, ami bizony a számítógépen keresztül a hatalom kiscsoportos birtoklásához (bitorlásához,), azaz: információs diktatúrához vezethet. Az emberiség történetének legabszolutisztikusabb hatalmi struktúrái alakulhatnak ki, és ezek számára a kultúra (a művészet, az irodalom, a regény) ellenőrizhetetlen ellenprogramként jelenhet meg, mivel az több, mint információ: viselkedésminta. Másképpen fogalmazva: egy értékrend fölkínálása életmegoldásképpen. Egyúttal bizonyos - Rorty által is preferált - relativizmusok távoltartása. Fehér Ferenc ezt így közelíti meg: „A napjainkban erőre kapó hullám pedig maguknak az univerzáliáknak az eszméjével fordul szembe, olyan ’minidiszkur- zusokat’ kíván helyükre állítani, amelyek önmagukat (belülről) legitimálják. A kisléptékű diszkurzusok projektjének sikere azonban tipikus pirruszi győzelem volna. Hiszen töredékes világrendet hozna létre, amelyben a minidisz- kurzusok közötti kommunikáció egyre inkább lehetetlenné válna, s ideiglenesen csak az által volna helyreállítható, ha egy-egy adott szöveget ’lefordítanának’ egy másikra”.6 Ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy a posztmodern állapot a maga számítógépes információhalmazával ne fenyegetne egy totalitárius rendszer kialakulásával (ha ugyan már ki nem alakult), az informatika diktatúrájával. Rortyhoz viszonyítva Lyotard jóval rezignáltabb a posztmodern állapot értékelésében.

Teljesen mindegy, mit fogadunk el a posztmodem ideológusaitól, a posztmodern a művészetekben létezik, ha meglehetősen eltérő formákban is. Beszélhetünk posztmodem regényről, megadhatjuk jellemzőit (majdnem azt mondtam: koordinátáit), ennek már terjedelmes irodalma van. Legjobb leírását alighanem az élesnyelvű Gore Vidal adta, aki egyszerűen egyetemi irodalomnak titulálta az amerikai posztmodemt. Való igaz, ott ez a fajta irodalom egyetemi műhelyekben készül, klisé jellege árulkodik róla, de Vidal a tudálékosságra, az okoskodásra is célzott fulmináns minősítésével. Úgy vélem, ilyen steril posztmodern sehol másutt a világon nem jött létre az irodalomban, hasonló sterilitással Kelet-Európábán, nálunk legfóllebb a festészeti transza- vantgard dicsekedhet, ha ugyan érdemes vele dicsekedni.

Bárhonnét közelítsünk, nem kerülhetjük meg a kelet-európai irodalmak sajátosságát, azt, amivel mindig többet vállalnak, mint ami még „csak” iroda- lom.Ha jól meggondoljuk azonban, az igazán jelentékeny művek egészére kiterjeszthető - ha nem is programképpen — ez az állítás. Nem nehéz — teszem azt — egy Faulkner regényeiben kimutatni azokat az elemeket, amelyek az irodalmiságon mint olyanon túlmutatnak, tágabb szellemi (egyéb) szférákhoz kötődnek. így áll ez olyan hermetikusnak tetsző íróval szintén, mint Borges,

918