Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Horváth Tamás: Szuvenír
őrjöngéshez sincs erejük, csupán egyetlen alak fetreng a földön, hangja után ítélve asszony. Két kézzel püfóli a földet: „Legyen már vége!” Senki sem mozdul, senki nem szól rá, senki sem emeli föl. Az egész társaság csipkerózsika-kábulatban tapad a falhoz, akár egy félig lepörgött freskótöredék. „Na és, mi lesz a hetedik nyisszel?” — rángatom Rózsika néni kabátujj át. A pislákoló fényben látom, ahogy anyám átöleli nagyanyámat, és úgy ringatja, mint egy csecsemőt. „Eszébe jutott a királyfinak, mit tanácsolt neki az az öreg az erdő mélyén. Mielőtt bármit cselekednél, bármi végzetest, mondta az öreg, számoljál hétig. Amikor a hatoshoz érsz, többet ésszel, mint erővel, de amikor kimondod a hetet, akkor többet szívvel, mint ésszel. Abban a pillanatban a királyfi eldobta a kardját, odatérdelt a döglődő sárkány mellé, és ölébe vette egyetlen, megmaradt fejét. Rücskös volt a sárkány és rút. Tarajos pikkely borította. Büdös nyál folyt a pofájából, és annyi ereje se maradt, hogy gyufányi lángot fújjon. A királyfit hányinger kerülgette. Öklendezett, majd nagyokat lélegzett. Most mi is lélegezzünk nagyokat, úgy úgy! Szóval a királyfi a szívére hallgatott, és megcsókolta a sárkány fejét, közvetlenül a tarajos bütyök alatt. Hát, csodák csodája, fölragyogott a nap, az ég kitisztult, olyan kék lett, mint a zafír! Tudod, a zafír egy nagyon értékes drágakő, abból készül a Jóistenke szemüvege... És abban a pillanatban, körös-körül az üveghegyek is felszikráztak. Akkora ragyogás öntötte el a világot, hogy újra kisarjadtak a füvek, virágoztak a fák, és a madarak is dalolni kezdtek. Ott állott a királyfi előtt Világszép Ilona, Tündérország királynője, méghozzá a sárkány helyén! Harmatos virágszál, csillagszemű hajnalsugár, akit a Poklok Császára varázsolt tűzokádó sárkánnyá, mert nem akart feleségül menni hozzá. És akkor nagy dínomdánomot rendeztek, hetedhét országra szóló lakodalmat, mert végül a királyfi vette feleségül Világszép Ilonát, és máig is boldogan élnek.” Elégedetlen voltam a mesével. Micsoda marhaság ez így! Nem érdemlik meg azt a boldogságot abban a nagy semmittevésben. Ahhoz előbb ringatózni kell. Ringatózni, sikoltozni, belisztporozódni. Ilyen izgalmas játék nélkül hogyhogy nem unják meg egymást? És különben is: mit jelent az, hogy „végzetes”? A szirénák a légitámadás végét fújták hosszan, elhalóan. Kifelé innen mielőbb, kifelé! Ahogy a lépcsőn felfelé tolongtunk, heves vágyat éreztem, hogy belerúgjak az előttem csörtetők hátsójába. A túlélők elbutult boldogságával dübörögtek, amit én akkor nem tudtam volna ilyen pontosan megfogalmazni, de valami megmagyarázhatatlan ellenszenvet gerjesztettek bennem. Tompa, fátyolos, bávatag tekintetek. Miközben a lépcsőt taposták, néha oldalt fordították a fejüket, lopva összenéztek, mint a cinkosok, akik megérték az előadás végét, és most a lelkűk mélyén önfeledten ünnepük, hogy kivárhatták az utolsó borzalomária magas céjét is. „Senkinek sem esett baja?” - kérdezgették a napvilágnál feleslegesen egymástól. Színháznélküli, családi színházunkban ugyanolyan állandó darabként ment ez a szombathelyi bombázósdi-menekülésesdi, mint a kísértetesdi, a de- portálósdi és a sztálinvárososdi. Soha nem untam ezt a repertoárt, mint ahogy a legelcsépeltebb csataképeken is megmozgatja az ember fantáziáját a száz és száz apró biszbasz. 897
