Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Horváth Tamás: Szuvenír

És azt se árultam el soha a szüleimnek, hogy a háború hónapjaiban mi sűrűsödött, kövesedett belém. Miféle képek, emlékek, érzelemhullámok, indulatrétegek. De a szüleim se nagyon értek rá, hogy a gyerekiélek tektonikus gyűrődéseit kutatgassák. Természetesen, ahogy nőttem, okosodtam, én is a saját múltamból visszacsengő hangokra figyeltem. Pontosítani szerettem volna őket, másodpercnyi eltéréssel helyezni vissza a világidőbe. Egyszer, „előadás” közben bele is kérdeztem: mikor is történt ez? „Negyvenöt februárjában... Nem, nem, inkább március volt... így van, valamikor március elején, amikor az a szomszédos ház telitalálatot kapott... Persze, mert február legvégén érkeztünk Szombathelyre...”

Ilyesféle, bizonytalan válaszok jöttek.

„Azt hiszed, törődött a dátummal valaki szőnyegbombázás közben? Még a Jóistenke sem... Szerencsére te föl se fogtad! Csak a mesémre figyeltél, olyan kicsi voltál.”

Hát akkor mire való a Jóistenke szemüvege? Ami abból a zafírból, vagy miből van... Hogy abban a nagy kék csillogásban önmaga derengését keresgélje vele?

Álmodni jó, de még inkább szörnyedelem. Reflexszerűen dobódnak felszínre az emlékezet beomlott képei. Nemcsak Rózsika néném, ahogy rángatva vonszol felfelé a lépcsőn, nemcsak anyám, aki a nagyanyámat támogatja átkarolva a derekánál, nemcsak az odakinti pusztulás látványa, a ropogva égő tüzek, nemcsak a hullák, akiket éppen kezdenek összeszedegetni, meg néhányan, akik már pokrócba csavarva, közönyösen hevernek egymás mellett, mint a rönkfák, nemcsak az a véres, fonalszerű valami az ágon, ami úgy lóg ott, mint a sebtében odacsapott flórharisnya a szárítókötélen.

Nemcsak.

De például annak a kiálló karnak a gazdája is a székesegyház melletti romhalmazban, akit én soha nem láthattam, hiszen amikor mi ott elsiettünk, még hozzá se fogtak a kicsákányozásához.

Az álomban a nem létező arcok kipattognak. Csupa látomásrügy, melyekből képek bimbóznak. Álmomban annak a karomszerű kéznek a gazdája nem úgy viselkedik, mint ahogy egy összecafrangolt maradványtól az elvárható volna. Alighogy kicibálják, talpra ugrik. Hatalmas, kétméteres madár! Akkora, mint egy strucc, de mégiscsak tyúk, és a feje hiányzik. Fényes, sötétbarna tolla csak itt-ott sejlik elő a mész- és vakolatpor alól, ami szürke csíkokban beborítja egész testét. Akár valami régen elfeledett vallás lenyakazott szoboristensége is lehetne, akit a múzeumok, lexikonok és albumok kedvéért ástak napvilágra.

A madártestű lény véres nyakkal rohangál, fellökve az útjába kerülő, megrökönyödött mentőosztagosokat, és rikácsolva követeli vissza hiányzó testrészét. Pillanatok alatt megmássza a dóm tornyának emeletnyi magas romhalmazát, bebújik egy hasadékba, ahonnan még mindig füst szivárog. Kisvártatva újra megjelenik, diadalittasan kotkodácsol; szárnya alatt egy angyalszobor letört fejét szorongatja.

És akkor olyan csendbe merül a világ, mintha a tenger mélyére süllyedt volna. Káprázó szemmel állok a napsütésben, drukkolok a tyúknak, hogy sikerüljön visszaragasztania a nyakára azt a világszépilonás tündérangyalfejet.

898