Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Horváth Tamás: Szuvenír
bozótba, s hogy itt fekszik a legsűrűbb gaz közepén! Mikor lesz itt végre temetői rend... Furcsa, hogy nem rázza ki a halálfélelem. Kezd elfásulni? Eszébe jut, amit a morgós Jani bácsi mondogatott: „Tudod, te slapec, hogy mi mindent éltünk mi túl? Mire az ember a végére ér, úgy elkopik, hogy már csak saját magától szarik be, mással úgyse tudná felhívni magára a figyelmet.” A célreflektor kialszik. így látszik, a ruszkik unják a banánt. Csupán az a másik, a gyengébb reflektor forog, villogtat körbe, de ahhoz ő már hozzászokott. Harminckilencnél meg kell merevedni, mindig negyvenegy és negyvenkettő közt ér ide a fény. Az a lényeg, hogy el ne tévessze a kiszámolóst. Micsoda ócska, büdös, koszlott rongy vagyok én! Mint egy agyonhordott zokni...Milyen örömmel áznék egy meleg vizes, szappanhabos lavórban! Nehéz így, fél szemmel, fél füllel, sóvakon, földsüketen, félig betemetett kémlelőnyílásokkal. Élet, élet! Ráncok szennye. A feledés piszokcsíkjai mentén a jól kitaposott múlt. Egymásba gyűrt rétegek, ahonnan emlékpikkelyecskék válnak le, szóródnak ki a lyukakon. Ring az egész pince. Nincs rá jobb szó: ring... Ide-oda imbolyognak a falak, mint a hintaló. Ki-kialszik a mennyezetről lógó villanykörte. Bombasztikus nyitány repülőgépmotorra. Süvít az áldás. A becsapódások üstdob-döreje. Sikoltozás, imádkozás, jajgatás. Hullik a vakolat, mint a zápor. Porcukorba, lisztbe mártott alakok. Köhögés, krákogás, káromkodás. Újabb és újabb potyadék. Az idő kizáródik a tudatból, mint a köldöksérv. De élünk. Még egyelőre élünk, növendék és kevésbé növendék emberfák hajladoznak, borulnak össze, kapaszkodnak egymásba. Néhány hónap múlva leszek hatéves, ugyan kitől félnék? A hintázást tán még élvezem is. Azért egy nagy házzal ez más, mint a fapacival. Sokkal izgalmasabb. Rózsika néném túlharsogja a zajt, ölébe von, úgy meséli, kiabálja a fülembe, hogyan vágta le a legkisebb királyfi a sárkány összes fejét. Az elsőnél fekete vér borította el az eget, a másodiknál mocskos, sárga lé ömlött ki a sárkányból, iszappal hordta tele a völgyeket. A harmadiknál borzalmas durranás! Egymásra hullunk, mint a rosszul felstószolt fahasábok. „Segítség!” - ordítozzák valahonnan, a pince túlsó végéből. Annyira zúg, cseng a fülem, hogy nem is értem a negyedik, ötödik és a hatodik metélést. Az igazat megvallva, csak az utolsó érdekel... Valaki azt kiabálja, hogy a szomszédos ház telitalálatot kapott. Koromsötétbe borul a pincénk. Valaki gyertyát gyújt, bepánikolt kísértetekre vetül a fény. Már a kollektív 896
