Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

kirakatában, a sokat, megszáradt, kiürült gubóit kereste a jégfal és a kép között, a teljes alakot, erre vallott a kép alakváltozása, a reggelenként még szabályos téglalap, és változatlanságát még kampósszögekkel is merevítő állókép az alkonyhomályban. Akárhányszor egyedül maradtam vele, sarkait mintegy magába szíva ellipszissé gömbölyítve eltüntette, olykor csak a fej, valahogy a vándorfestő élesítette szögleteket enyhítve, máskor a törzs is, de legtöbbször keretestől egyetlen, a talpán tökéletes egyensúlyban álló, világító tojás, olyan világító, hogy a nyugati szobában a tálalóról,a magashátú székekről a nap utolsó bíborába öltöztető takarót egyik pillanatról a másikra széfoszlatta, ne világítson ott se búcsúzó nappal, se ébredő hold, semmi, csak élő helyét kereső opálrezgés -, a megszakított lehelet áttetsző, a hátrahagyott és elhagyatott arcok átláthatatlan vakfala, mert - és ez éppen magából a visz- szavágyakozásból derült ki, hiszen éppen ez volt az a hatalmas visszavágya- kozás: káprázatos sok arca, a tömérdek befejezetlenül maradt arc, valamennyi egy-egy meg nem festett kép, egy-egy üres fal, úgy, ahogy itthagyta - a névtől csak éppen megérintve, mégis névtelen. Vakkapu előtt névtelen - így kívánta halottan, de megnemhalva, valaha élő, de teljes életre sohsem ébredt neveit megragadni, a neveket, amelyeknek testet adott, de amelyek mégsem váltak végleges testévé. Igaz, úgy élte neveit életálmában, hogy azokat nem is fürkészte, már keresztlevelébe is két nevet írtak be, de az ilyen írásokkal ő vajmi keveset törődött, és az is igaz, hogy bár Róza nagyasszonynak szólították, mégis, ezt a Rózát mindenki másképp ejtette, másképp látta és értette, valamint a Gyíkospatak nevét is mindenki hasonlóan mondja, ám kiejtve az egyik a kövek alatt lapuló gyíkokat látja, másik a fehérre mosott síkos köveket, azokon átlépdelve, a libapimpós rétre érve talál várakozó kedvesére, a harmadik ismét háborgó őszi habok énekét hallja, ugyanígy nagyanyám Róza nevét hasonlóan ejtve valamennyien másképp hallották, látták, és nem is lehetett az másképp, hiszen egyetlenségében tükre volt ő az ezerarcú világnak, változatlanságában minden változásnak: tökéletlenségében a tökéletesnek. Ott állt a jégfal, a néma zárat képező jégfal előtt, ott, nevének eszmélete híján befagyott szájjal és nem eszmélhetett arra, amit ideát se tudott,ha a néma fal előtt fel is rebbent benne a gyermek makacs nyügölődése: mondd hát, mi az igazi neved? ám ő, aki a földi serénykedés és a föld mesgyéit messze maga mögött hagyott merengések szitáján át csak ránézett egy-egy sohse látott gyerekre, és alig rázta meg a kétféle szálból kötött szitát, már benne maradt a belevetett kép magja, annak neve, s ő habozás nélkül kimondta: te Sanyi vagy, te meg Mariska, máskor ránézett egy ki tudja honnan, merről felénk kóborló ebre és rászólt a csapzott szőrű párára: Bundás, s az, nevének ismerőjére már csóválta is a farkát, máskor, hallgatás-tiszta éjszakákon a csillag, mihelyt felnézett és mutatta: látod, az Ariadné koszorúja, amaz meg Bereniké fürtje, a csillag, nevének hallatára rezdült, aranya, akárha a mennyboltot lobbantaná menten lángra, olyan tüzes szikrázásba kezdett, ő, a teremtményeket neveiken ismerő, barmokat, köveket, vizeket s még az ezerféle füveket is, kikit a neki illő névvel különböztető, ő, aki erős hatalmában, hatalmas könyörületében, amellyel a dolgokat úgy szólította meg, hogy azok nevükkel megtelve lelkes lényekké váltak, ő, itt, saját neveinek bozótosában csak imbolygott, s ha történetesen valahol, egy cserjés ritkásában rávillan és megláthatta volna benne magát, fel sem ismeri. Ki tudná megmondani, honnan származott tökéletes874