Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

ségének e hiánya, vagy azt, hogy talán épp ezen a hiányon, neveinek nemismeretén áramlott-e át mind ama erő, ami e belőle és körülötte sugárzó világot oly teljessé tette? - ki tudja, talán éjszakai és nappali nevei takarták egymást, s ő nem tudta, mert nem kívánta az életet éjjelre és nappalra hasítani? - és az is lehetséges, várta a férfit, aki feltárja nevét, aki a megszólításban neve pecsétjét feltörje, aki örök nevét, az egyetlent szárnyára bocsássa, mert hihetetlen, hogy még hajaszálát is ne telítette volna az alázat büszke tudása: a férfi az, aki a nőnek nevet ad, ám nem azt a nevet, amivel égi nevét takarja, nem úgy, mint Áron bácsi, aki, - és ezt annak idején észre se vettem, most, a visszatekeró'dő évgyűrűk fülkagylóm réseiben annál erősebben visszhangozzák - ahelyett, hogy Ilonának szólította volna, hanyagmód berikkantott a konyhába: Lina, hánykor ebédelünk ma? - holott jól tudhatta, nagyanyám asztala felett harangszónak és gőzölgő levesnek egy az ideje, és nem is azt a nevet, amit a maguk sötétségéből kikotornak, s mint saját, iszappal futtatott tükrüket szemlélik, hogy megirtózva tőle összetörhessék, akár Áron bácsi, - és most ezt is hallom, amikor egyszer azt mondta: nos, Anna, mi lesz, indulunk már? - és bár nekem nagyanyámmal szemben egyetlen hiányérzetem volt, épp igazi nevének nemismerése, mégsem hittem ebben az Anna névben, nem hasonlított az így sem a kemencéből éppen kilapátolt, az alján még kevés hamut pergető, körénkszuszogó szőke kenyér gömbölydedére, nem az anyatej édesétől feszülő, egymással szimmetrikus, egymással beszélgető halmocskákra, nem egy mély tóba hajló á-moll akkordra, inkább élesen felfelé csapott, a tompa és fenyegetően erős n-betűket bezáró, kőfaba ütköző, majd azon szétlocs- csanó véghang, nem, ez sem lehet nagyanyám igazi neve, töprengtem csalódottan, úgy látszik, Áron bácsi sem ismeri, ha valóban Anna lenne, fűztem tovább gondomat, két ölelő karrá nyílna és a kezdő és végző A lágyan összeborulna, nem, hiszen nagyanya nem is válaszolt, bizonyára nem neki szólt ez a név, azért nem hallja, csak mintha a falba ütköző s arról a kiáltóra visszaütő név hideg súlya kissé meglegyintette volna, s ezt - mert később nagyon jól emlékeztem rá, szája két sarkát bekarcoló kemény vonás sejttette, azt is csupán egy szempillanatnyira, hogy azután nyomtalanul belesimuljon állán abba az apró gödröcskébe, amelyik még akkor is mosolygott, ha szeme könnyezett, ha szíve háborgott. így lehet, így, az ereiben hömpölygő, a magával hozott és magával vitt törvény nem engedte, hogy ő magának szakítsa le azt, amit a férfitől kell ajándékképpen kapnia, az asszony nevét, nem egyéb az, mint az ég hajnali lehelete a föld felett, a föld ébredő lehelete az ég alatt, nem egyéb, mint a két lehelet gyöngéd tallkozása, erős pecsétje, nem egyéb, mint a pecsét érintésére megnyíló széttáruló virág, és Róza nagyanyám azt is tudhatta, ó,hát hogyisne tudta volna, itteni neveink égi neveink fedő szirmai és éppen ezért, égi származásuk miatt kimondhatatlanok, és éppen ezért, fedő voltuk miatt lehullok, hogyisne tudta volna ő, aki két egyforma tojást sem ismert, valamennyit alakja, színe, kedélye szerint különböztette, ő, aki a bábasszonnyal ellentétben, ki csak világra hozott, ki csak temetett, ki csak bolyongott és felejtett és folytatott - ő, a petrezselymet megérintette és az visszanyerte paradicsomi illatát, illatával egyetlen nevét, ő, a város aprajának-nagyjának keresztanyja, mert csak ő, ő, a teljes emlékezés - sejthette a múlandó lelkek űrbe írt nevét, a múlhatatlant, és lehet, épp ez a hatalmas, ez a minden hangot magában egyesítő, minden hangot megkülönböztető tudás, ez a lényével azo875