Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
saját tehetségének, hol meg ihletnek nevez, kihullana kezéből írón és ecset, káprázó szeme elől tűnne papír és vászon, és honnan surrant bordáim közé a rettegés, belém és tőle? holott míg élt egyedül tőle nem tartottam, egyedül az ő közelében oszlott a maszkok, a más, a formátlan testek ébresztette kétség, zavar, félelem — most, amióta az Áron körtefa is kiszáradt,amióta ház, kert kalapács alá került, amióta nemcsak a Kolozsvári utcában a nagyszülei és a Rákos utcában a szülei hajléktól, hanem a Mezóség félesztendeig perzselő lehelettel, másik félesztendeig az ölébe kuporodó szelekkel óvó katlanából is a sorskalandnak nevezett törvény messzebb hajított,mint ameddig a toronyablakból a vicinális füstjét láttuk, messzebb, mint ahová az anyafóldtől a fuvallat elér, az idegen, a nyelvet másképp forgató, másképp értő és szóló országba, ahol a valószínűtlen,soha meg nem szokható világ elől, ha nem tovább, legalább elalvás előtt a gyermekkor csodakertjébe visszabújtam, és ahová onnan, az i g a z i b ó 1, ezen az olajfestményen kívül semmi érzékelhetőt sem hoztunk magunkkal, vajon a lét első teljességének ajándékozójától miért is féltem? Csak későn, de még nem ideje múltán értettem meg a képrombolók vakmerő félelmét, fehérre meszelt rideg falaikat: eltüntetni az ősöket ábrázoló arcképeket, nehogy azok beléjük költözve saját képükben eltévedjenek, nehogy a nyílegyenes úton, vissza a semmihez sem hasonló, az egyetlen hasonlósághoz, elvesszenek, nehogy az utódokat elkápráztatva bálványként elébük álljanak, bálványként árnyat vessenek a képen túli képre — és az ellenkezőjét is, igaz későn, de még nem idejét múltán, értettem meg az arcképfestő lázát, láthatóvá tenni a láthatatlan arcot, a maga idézte, a kép ontotta fényfonal mentén visszatalálni az arc fénymagjához, ám legtöbbet a kisfiútól tanultam, aki már belelépett az elhomokosodott föld kétes porába, de nem oly süppedőn, hogy ne emlékezzék eredetére, örök arcára, örök arcát féltve sírva fakadt,ha le akarták rajzolni és amikor meg éppen fényképező masina elé állították, az asztal alá menekült —, az, aki még nem vette fel a változások álcáit, hogyan fogadná el, hogy egyetlen arcunk számtalan arccá törik, változásaiban vibrál, akinek még nincs szüksége az arcok kapujára, a visszatéréshez a kapuk ledöntésére, aki még önmaga, de már fenyegeti a megsokszorozódás káprázatkényszere---t ekervénye--h a a vándorfestő balgaságában csak megsejti, hogy az igyekezet festette kép átjáró e világ és ama túlsó között, ha csak megsejti, hogy a már gondolatában felvázolt képbe maga a halottnak mondott személy költözik, bizony kihull kezéből írón és ecset, valamint nekem is sokáig el kellett fordítanom tekintetem az ebédlő két ablaka közé akasztott olajfestményről, ha a felőle rámcsóvázó tekintet súlya alatt nem akartam elejteni az edényekkel tele tálcát, és nemcsak én, noha erről hang se pendült,észrevettem, szüleim, testvérem is csak lopott pillantást vetettek rá, aki szüntelenül vigyázta szavainkat, vigyázta gondjainkat és gondolatainkat, és bizonyos vagyok benne, jelenléte nem egy elhamarkodott, vagy kétségbeesett szódöfést szelídített a kimondás előtt röpke tréfává, de valahogy mégis feszélyezett bennünket, míg életében éppen az ő terebélyes kerek asztalánál nevettünk a legszabadabban, ahogy távolodtunk tőle az iődőben és ahogy figyelme a szemben lévő fal túlvilági távolából felénk hegyeződött, nemcsak az áldatlan indulatot, a feltörő kacajt is fékezte, egyszer anyám így szólt:- megint ferdén áll nagyanya képe, nem is tudom hogy lehet, akárhányszor 871
