Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 10. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

helyreigazítom, ismét félrebillen, - igen, igen, bizonyára a két ablak közt a huzat, — válaszolt valamelyikünk, de apám így igazította ki:- az évszakok hullámzanak - itt szünetet tartott, nyilvánvalóan megtorpant nyelve a kiröppenő mondat hevén s szárnyát elharapta, mi ránéztünk, vártuk a végszót, akkor csendesen újra mondta:- az évszakok hullámzanak hátán-----m

iért a hátán, töprengtem, ha már nem a vásznon,miért nem hullámos haján, miért nem habos ingujján, habos ingujja közt madárbegy melle közt? - így kérdezgettem magamban, mígnem a hullámok hallgatásunkba merülve elcsendesedtek

ám néhány nap teltével a téglalap formájú kép újból egyensúlyát vesztette, ekkor támadt anyámnak az a megnyugtató gondolata, hogy segítségemmel az örökös izgés-mozgás ellen sarkait kampósszegekbe illesszük, mindhiába, a kép, akárha lengett volna, újból és újból kimozdult a számára megszabott ablakközből, lehet, szüleim, testvéreim nem látták, vagy nem merték látni, de én, már mialatt anyám a kampósszegeket falba verte, s mialatt rámájánál fogva mereven kellett tartanom a festményt, éreztem lüktetését, ha . az oly gyenge is volt, hogy szem nem mérhette, s ez a hullámzás szakasztott azonos ritmust írt emlékezetem őrizte egykori lépéseivel, és már akkor, a kampós- szögek közé kényszerítés alatt ilyeneket kellett gondolnom, igen, ott, ahol most él, nem tudja, hogy nem itt él, vagy mégis itt él, és él, egyszerre itt és ott, vagy itt van az ott? kamaszkodó göndör hajam az ágaskodó kamasz gondolatok még jobban összesodorították, s főleg azt, hogy más is észreveszi-e a kép emelkedését, naponta, ha nem többel, legalább egy ujjnyival feljebb, még kérdezni se mertem, himbálózott és billegett, sohasem állt mereven, és állhattam a szoba bármelyik sarkába, mindég pontosan reám szegezte tekintetét, igen, ha a vándorfestő annak idején csak megsejti, mit cselekszik, amikor a lakhelyét kereső léleknek kaput nyit, káprázó szeme elől eltűnik festék és vászon, kezéből kihull írón és ecset, úgy, ahogy ama határon az elköltözöttről is lehull az ünneplő ruha, a puhatalpú selyemcipő, amiben a továbbélők rettegő kegyelete útra engedte, lehull bársonybőrének ruganyos, lehull hervadó burka, lehull a vércsobogás lüktető muzsikája, le a buzgalmak, az erények, a vétkek, le a kínok, az örömek -, és ó, lehull a mosoly

a színtelen, a síkos, a selábaseormagerince hegy előtt a vakkapu jégfal előtt csak a félelem nevei tapadnak a bebocsájtást kérőre, s ha száját a félelem nevei bezárják, ha neveinek megragadásával és elvetésével nem tud kaput vágni, a hidakon, a vizek partján, küszöbök gátján és szakadékok száján, a valamennyi át nem lépett határon a neveiben rejtőző, a neveiben vergődő meg- nemszületett korcsok felbugyognak, büdösbürök szagában sisteregnek, homályukba visszafúlladó lidércfények - s őt, őket a neveikben tudatlanokat a kába imbolygókat a jéghegy lábáig megtett úttalan útról visszacsábítják elenyészett helyüket keresni, belopózni a feléjük kúszó gondolatba, az utánuk ki nem söpört szobába, a szekrényben lapuló avasodó rongyaikba, a kívánságuk érintette maradék kásába, a könyvek lapjaiba, az elsárgult levél soraiba, és igen, igen, a róluk festett képekbe visszalopóznak, és ott, ősökké válva visszatekerik az időt egyszervolt káprázatába, és időznek, időznek akár öt nemzedéken keresztül az ősök tábláiban,oltáron és kápolnafülkében és díszes vendégszobában, és a szegényes ágy fölött neveik álcájában, míg egy másik ős kerül kép872