Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Jánosy István: A János evangéliuma (esszé)

Jézus szombatnapon gyógyított, Márk történetében: hogy mondhatja Jézus, hogy „megbocsáttattak a bűneid”. Kinek tartja magát?! Bűnt csak Isten bocsáthat meg. És Márk elbeszélése végén is elhangzik: „Néked mondom, vedd fel a heverődet és eriggy haza!”

Márk elbeszélésében jelen voltak a „törvénytudók”, akik megbotránkoztak Jézus kijelentésén. Az epizódot követő vitában II. Jánosnál Jézus ellenfelei, akik megbotránkoztak, hogy az általa meggyógyítottat szombatnapon nyoszo- lyája cipelésére biztatja: a „zsidók” - így generaliter, holott Jézusra vonatkoztatva ez képtelenség és anakronizmus: ő maga is hithű zsidónak érezte magát, sőt nacionalista zsidónak, hiszen tanítványainak megtiltotta, hogy pogányo- kat és samaritánusokat térítsenek és gyógyítsanak, és a syrofőníciai asszony kislányát sem akarta meggyógyítani, csak annak nagy hitét látva enyhült meg. Később ezt a tilalmat feoldotta, mert küldetését kitelj esztette az egész emberiségre. A szinoptikusoknál Jézus ugyan sokat vitázik a „farizeusokkal és írástudókkal”, megróva őket kicsinyes és körülményes törvénytiszteletük miatt, de igazi ellenségei nem ezek voltak, hanem a rómaiakkal kollaboráló főpapi lobby, amely átadta őt Pilátusnak. Különben Jézus maga is farizeus rabbi volt, Hillél szellemi rokona. Hillél azt tanította: a törvény betöltése szeretet, és a szombat van az emberért és nem az ember a szombatért. És Jézus mennyire szerette népét, mennyire szerette volna megmenteni! Hogy megsiratta, előre látva Jeruzsálem pusztulását. A történelmi Jézus végsőkig szerette és sajnálta népét, őket is meg akarta váltani Dávid hű fiaként.

Ezzel szemben II. Jánosnál Jézus szinte gyűlölködve vitatkozik a „zsidókkal”, nem is akaija őket meggyőzni, a sötéség (a kárhozat) fiainak tekinti őket, akik nem tartoznak azok közé, akiket az Atya „néki adott” eleve való elrendelése szerint. Szinte már bánt minket az a fennhéjázó, gőgös fölényesség, amivel unos-untalan hangsúlyozza istenfiúi méltóságát, hogy egyedül az Atya az ő tanúbizonysága, vele együtt teremt, neki adta a halottak feltámasztásának és az Utolsó ítéletnek privilégiumát. Ez a magatartás teljesen ellentétes a szinoptikusok által ábrázolt jézusi magatartással. Viszont híven tükrözi azokat a durva vitákat, amiket Kr. u. 100 körül II. János folytathatott a zsidó intellektuellekkel. Ugyanis ekkor már vadul folyt a két Jahve-hívő szekta rivalizálása, gyűlölködése, kölcsönösen denunciálták egymást a rómaiaknál, és ahol lehetett, ártogattak egymásnak. Különösen élesen dúlhatott ez a torzsalkodás Efezusban, ahol mindkét szekta nagy számban volt jelen. II. János ugyancsak kivette részét e vitákból és — szeretet ide, szeretet oda — ádázul gyűlölködött.

Teológiailag II. János nem mond meglepően új dolgokat. Lényegében továbbfejleszti Pál credóját, ahogy ezt oly gyönyörű költeményben foglalta össze a Filippi levél 2. részében: Jézus öröktől való létezését, az Atyával egylénye- gűségét, engedelmességét, emberré válását, áldozati halálát és felmagasztal- tatását. II. János ugyanezt vallja, mégha a Philóni Logosz-tan színe alatt is. Nyilván Efezus közvetítette neki Pál hithirdetését, hiszen személyesen nem találkoztak.

Bármennyire is rokon Pál és János II. krisztológiája, annál ellentétesebb a felfogásuk a zsidók megítélésében. II. János gyűlöli a zsidókat, a „Sátán gyermekeinek” nevezi őket, akik Istentől eleve kollektív kárhozatra és halálra vannak rendelve, Pál viszont ugyanolyan végső gyöngédséggel szereti népét

808