Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részlet)

a „talajszintre”. „Itt agyba-főbe verhetnek, nem tudok védekezni!” Nahiszen, a védekezés! Gondolom, tudja, miért van itt, kezdte Pap János. Ha mindent bevall, nem esik bántódása. Szörnyű magasan feszített János fölött. Töltőtollat csavargatott; megszívatására készült. Mögötte és jobbja felől pléh szekrények sorakoztak, tömve iratcsomókkal. Nincs, mit bevallanom, mondta János. Előtte, a megcsonkított gépíróasztalon háromnegyedig kivont fiókos gyufásska- tulya „adta” a hamutartót. Három Märäsegti-csikk szaglott benne. János nem bánta volna, ha füstölhet, de nem volt cigarettája. Kérni meg, hogy kéijen? Pap Janika szűrős Snagovot szívott. Mutató- és középsőujjai sárgálltak a nikotintól. Benne vagyunk a csávában, ugye, nézett le Jánosra, akinek térde állát verte. Milyen csávában?, kérdezte János mosolyogva. Itt én kérdezek!, háborodott fel a khaki színű, kincstári öltönyt és piros nyakkendőt viselő nyomozó. János találgatta: Nagybányának melyik negyedében születhetett, nevelkedhetett? Abban maradt: a Veresvízen. Fogalma sem volt, honnan veszi ezt. „A bürök úton-útfélen megterem.” A párt és a titkosrendőrség előszeretettel törekedett a szegény, nincstelen bányászok csemetéinek a „felkarolására”. Kimosdatták őket, hogy elpribékesíthessék valamennyiüket. Sikerrel. Óriási sikerrel. Ezt senki ne merje tagadni. Eszébe se jusson tagadni, hogy szereti a magyar himnuszt énekelni, lilies Gyulával levelezik, undorodik a románoktól és minél előbb vissza akaija adni Erdélyt Magyarországnak!, emelkedett meg fenyegetően párnázott karosszékén Pop Jonika. Hallatlan, mennyire igaza van!, villant át Jánoson, aztán konokan tagadni kezdett, „csűrt és csavart”. Először nincs hangom, dalolni vagy inkább: dudorászni részegen szoktam, másodszor, akit említett, az Illyés, nem lilies, a legnagyobb élő magyar költő, harmadszor, semmi bajom a románokkal, ha békén hagynak, negyedszer, hogy adhatnám vissza Erdélyt Magyarországnak? Isten vagyok én? De, ha tehetné, visszaadná, mi?, vigyorgott a szekus. János hallgatott, azt látta jónak. Pop Jonika szakadatlanul írt. A magyar szövegelést románul rögzítette. Beszéljen Illiesről; hogy juttatta el hozzá gépelt szövegét, az Ösvény a világbant? Nehéz kiejteni. Na, hogy? Postán. Felvették? Fel. Ne kormalkodjon. Nem kormalko- dom. Levelet mellékeltem: Tisztelt Mester, így meg úgy, ez meg az. A Mester, vagyis Illyés Gyula válaszolt. lilies, jött a kötekedésnek is felfogható kiigazítás, hiszen a felesége román: Floare, Cozmufa Floare. Flóra, mondta, János. Elhatározta, nem keveredik vitába, úgyis ő húzná a rövidebbet. Pop Jonika körmölt. Időnként mormolt, hogy János „követhesse”: Numitul (nevezett) Giula lilies, magyarországi költő... És a románutálat? Duzzadt könnyzacskói kékes színezetet kaptak. János olyasmit sejtett: nemcsak asztali lámpája világától. Egyébként roppant feszélyezte koszossága és az ütött-kopott munkaruha. „Bebörtönzésem esetén Icát még nem is értesíthetem.” Megpróbált nem idegeskedni. Már említettem: semmi bajom velük. A gyárban nincsenek román haragosaim. Legalábbis, tudtommal nincsenek. Utánanézünk. Beszéljen Erdélyről. Mit beszéljek? Amit Mátis Bélával, Máté Imrével és másokkal. A többi jómadárral. János fi-