Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részlet)

és úgy, ahogy meglepte, piszkosan, olajosán, zsírosán, munkaruhában, Pobeda személygépkocsin beszállította a Szürke Házba, más becenevén: a Kis Főnixbe. Nyurga, ókirálysági cigány, holmi főhadnagy („bemutatkozott”) kísérte a nyomozó tiszt, bizonyos Pap János-Pap Janika-Pop Jonika százados elé. Természetesen, a bevitel nem ment ennyire simán. Jánost már a hamu színű, árulkodóan alacsony rendszámú Pobeda vezetője, egy szintén erősen fekete, kefefrizurás, dübbencs alak megrémítette. Mi tagadás, rögtön oroszlánpofájú- nak látta; viszolygott: finom, marcangolásra, szétmarcangolásra érdemes zsákmány lehet a szemében! „Vége. Függöny. Generálsötét, akár a színdarabokban.” A Gellért utcai, szocialista realista stílusban felhúzott épületben a főhadnagy üres szobába tuszkolta, a kulcsot kívülről kétszer ráfordította és elment. János „élvezhette” a magányt. Észrevett egy tonettszéket, egyedül az a bútordarab „bontotta meg” a szoba vagy inkább: a terem rendjét. Utött-ko- pott volt, kotyogós eresztékű. Megrángatta, nem esik-e szét, azután ráült. Nézte, hova került. A fehérre meszelt falak hibátlanoknak tűntek, síkjaikat sehol sem törték meg „kukucskáló lyukak”, titkos kémlelők, „kandi kamerák”. A bekulcsolt ajtóval szemben jókora rácsos ablak ontotta a világosságot. „Mátist merre őrizhetik?” Az ablak alatt, az udvaron fehér kőzúzalékos autóút húzódott. Túl rajta legalább háromméteres deszkakerítés zárta el a további kilátást. János tudta: a másik oldalon a szekusétkezde, meg a szekus tekepálya „üzemel”. A kerítésdeszkákból kiszáradt, kihullott göbök helyébe meredve, szemét azokba beékelve kuglizókat fedezhetett fel. Persze, részletekben, módjával. Tényleges katonák gurigázhattak, hiszen minden törzs- és végtagtorzót zöld kincstári kelme takart. Hangok; a „kötelező” átkozódások, káromkodások, anyáknak címzett szidalmak nem jutottak el Jánosig. Ebből eredendően el is álmosodott. Legalább másfél órát szunyókálhatott, és tünyölődhetett mindenféléről. Gúzs Imrével, a Bányavidéki Fáklya kultúrrovatának vezetőjével dis- kurált valami tizedrangú kocsmában. Rumot vedeltek, a múltat hánytorgat- ták. Imre elpanaszolta, milyen szűkreszabottan tanították az egyetemen a magyar történelmet. Olvass hozzá, ne hagyd magad, ajánlotta János. Tarka macska dörgölődött a lábához. Font, dorombolt neki. Lahajolt, ölbe vette, simogatta, majd minden átmenet nélkül, indokolatlanul a Kossuth Lajos azt üzente című nótára gyújtott: Kossuth Lajos azt üzente: / Elfogyott a regimentje. / Ha elfogyott kettő-három, / Lesz helyébe harminchárom! / Éljen a magyar szabadság, / Éljen a haza! A szokásosnál hosszabbra, keményebbre sikeredett hazánál Imre elrúgódott attól az egylábú, billegő tetejű asztaltól, amelyik mellett álltak, tovaosont, kisündörgött az utcára, „elvegyült”. A macska követte. Zörrent a zár, tárult az ajtó. A román-cigány főhadnagy a jobb kezében tartott alumíniumkulcsot billegtetve jelezte: Nyomás, kövessen! Néhány másodperc múlva átadta egy másik civilnek, akit Pop névvel illetett. Pop loan százados elvtárs, a körözött személyt előállítottam! Összecsapta bokáját, biccentett, azután hátraarcot vágott és „lelépett”. A középtermetű, ápolt külsejű, kissé táskás szemű százados kezet nyújtott Jánosnak. Pap János, mondta magyarul. Jöjjön. Irodájába vezette. Foglaljon helyet. Ő hatalmas, fekete íróasztala mögé került, papírlapokat zizegtetett. Hol? tudakolta János, mivel a közelben nem talált megfelelő alkalmatosságot. Ott, bökött a százados a tőle balra eső sarok felé. Abban a sarokban levágott lábú szék és levágott lábú asztal „várakozott” a kihallgatás, esetleg: vallatás megkezdésére. János borzongva ereszkedett le

792