Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részlet)

ülne, óvatosan fészkelődött, Csorna József Nicolae Ceausescu szakszervezetekkel foglalkozó „megállapításaiból” szemelgetett; a begye már csúnyán félreállt, Onyiga Sándor a mártír Fóris István meg Lucretiu Pátráscanu képmásait aggatta a nyakába, nehogy lemaradjon a kortól, Polarecki Ferenc Táke, Jáke és Kadir felé kacsingatott; ó, mennyire együttműködne velük! Ernszt Jóska, a Golyó azt leste, mikor rebbenhetne át a felsorolásból majdnem kimaradó Martin Györgyhöz, hogy körülpipiskedje. János aggódva gondolta: vajon mikor kerül ki a napvilágra? Egyáltalán: kikerülhet-e? Ica néhány álmos csókja cuppant az arcán. Nem mozdult, nehogy elérzékenyüljön. A Kreszthegy felől zsongva, duruzsolva, sisteregve, meg-meg szakadó zúgással tegnap délutáni, a házkutatás előtti helyére, a Gellért utca harmincegy-harminchárom szám alatt található, kétemeletes háztömb fölé perdült a repülő gulya. A kör szélén most már ott szállt Szakácsné és Verkel Vilmos is. Akár Vajda Ferenc és Sepa József, ők is közös marhát választottak. Többmázsás, pirostarka, reszelővei, ráspollyal megtompított szarvú ökrük fajgalambként, könnyedén suhant a levegőben. Verkel elöl „trónolt” és kezében seprüt, felmosórongyot tartott. A seprű porhálótól feketéllt, a felmosórongyból habzó lé csepegett. Szakácsné lefolyó hájával foglalatoskodott: kétségbeesetten markolta, minélfogva sehogy sem tudta a mellére, hasára, combjára ragadt ételmaradékokat; a rántottás- hagymakarikát, a padlizsánpép-lapóttyát, a sárgarépaszeletet, a törtpaszuly- aláfutást, a puliszkacsimbókot, a félbarna román kenyér furészpormorzsalé- kait és a pártellátmányból származó malacpörkölt paprikás, borsos zaftját a szájába sikeríteni. Valameddig „üresjáratban” csámcsogott, azután „hálás” kiabálásba kezdett: Éljen a Párt meg a Pistám, / pulyáimnak ő az istáp. / Nem akarunk mi egyebet, / csak szikkadt román kenyeret! Kezét csókolom, dézsatündér!, köszöntötte mézesmázas hangon Andor Zoltán „specriporter”, a Disznó. Tehenén éppen üvegestáncot lejtett; lófején vizelettel tele befőttesüveget egyensúlyozott. Verkel Vilmos porhálós seprűjével elszántan maga elé bökött, „előre mutatott”, nedves, beáztatott felmosórongyát lasszó gyanánt forgatta és dörmögött: Szeretem a sört, a bort, a kevertet, a fehéret. / Pusztai szomszéd jópipa; dutyira már megérett. / Uglár Jóska, Lőv Pali és Vigdorovics barátom, / a többiek, ha úgy tetszik, nyalják fel a harákom. Jánosnak módfelett tetszett Verkel Vili „monológja”, de nem abból élt, hát lefordult az ágyról. Másodpercekig azon morfondírozott, melyik lábával „kelt fel”, a jobbal vagy a ballal? Nem tudta megállapítani. ,A kezdő író hiányosságai!” Az író olyan legyen, mint a legjobb nyomozó, semmi se kerülje el a figyelmét, ment át az elméjén ezeregyedikszer. „Könnyű mondani.” Nos, igen, a legjobb nyomozó, a nyomozók... Szobájuk ablakához lépegetett, a sötétítőt és a függönyt félre vonta, kibámult; Tákét, Jákét és Kádirt kereste. Nyilván, nem találta. Majd bolondok lesznek a nyirkos decemberi hajnalban ődörögni, hogy őt (esetleg) észrevétlenül kézrekerítsék. Miért észrevétlenül? Nincs arra szükségük. Büntethetetle- nek, felelősségrevonhatatlanok, megvesztegethetetlenek. („E szavakat ejtsék ki az idegenek; oláhok, rácok, tótok, muszkák, polyákok, dajcsok, taljánok!”) Vergődő verébszívvel surrant a lépcsőházban, onnan a szabadba. Az első ki- sutcánál, amely valami Ecaterina Teodoroiu nevét viselte, jobbra kanyarodott, hogy a rá várakozó szekusokat megtévessze. Futásnak eredt, el ne késsen. Kimerültén, zihálva érkezett a présosztály öltözőjébe. Megkergettek?, érdeklődött Lakatos Sanyi. Elaludtam, mondta János. Mindenki ezzel jön, kapasz790