Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - Kapiller Ferenc: Aranykor - rekonstrukcióval - Salföldi beszélgetés Somogyi Győzővel
még inkább: mintha ezt a képet te festetted volna. Hogyan került a moslékosvödör a szépszobába?! Hogy’ történhetett meg ez a szentségtörés a mi világunkban?- Hála Istennek, ez a badacsonyi kőzúzó már nem működik. Egyébként a hatvanas évekig hordták innét a követ, sőt, a Haláp-hegyet még ma is hordják. A Haláp ugyanolyan csúcsos vulkán volt, mint, mondjuk, a Hegyestű, vagy a Gulács, és mára szinte teljesen elhordták. Most már olyan, mint egy odvas fog- csak a kráter maradt. Mintha kirobbantották volna a közepét. Egyszerűen ásványianyag-tartaléknak nézték, és elkezdték feldolgozni a bazaltot utcakőnek. A sors iróniája, hogy már-már elavult ez a fajta utcakövezés, tehát nagyon rövid ideig és pillanatnyi haszna volt, ám gondolkodás nélkül föláldozták ezt a természeti szépséget. Századunknak ez volna a technokrata és földhözragadtan gyakorlatias világszemlélete, amely - a példa is mutatja, amely nem is igazán gyakorlatias- egy rövid távú, téves elképzelésnek odaveti a természetet, amit a Jóisten ajándékozott nekünk. De azt már soha nem lehet ugyanúgy helyreállítani. Salfóldön itt van ez a szigorúan védett kőtenger, kőmező, amelyből gyönyörű sziklák állnak ki. És ez valaha tízszer ekkora volt! Egy régi fényképen láttam, sokkal szebb sziklák voltak itt, még a századfordulón is. Na, ezt is kiadták egy kőbányász és kőporgyártó vállalkozónak még a két háború között, s ez végig az ötvenes években is folyamatosan működött. A kövek legnagyobb részét bedarálták kőpomak, és mosószernek használták. Ezt ma már szintén nem ismerik, nem tudják, mi az a kőpor, s hogy mire való, de hát ennek esett áldozatul ez az egész; nemcsak a salfóldi kőtenger, hanem a kővágóörsi Alsó- kőhát is, és a Káli-medence többi szépséges kőmezeje is. Nem beszélve arról, hogy a falu öregjei mind szilikózisban haltak meg - akik ott dolgoztak a kőzúzóban. Sőt a felforgatott talaj, a felszínre került futóhomok meg a kőpor miatt a birkák is szilikózisosak voltak még öt-hat évvel ezelőtt; azok, amelyek arrafelé legeltek. A falu határában ma is működik egy nagy homokbánya. Olyan, mint egy nagy seb a Káli-medencében - füstölgő üzemépületekkel, dübörgő, pótkocsis teherautókkal, mindenféle zúgó szállítószalagokkal, markológépekkel. Ezek a tájnak a sebei, s tudjuk jól, hogy ezt a homokot hadianyag gyártására használják. Hivatkoznak ugyan arra, hogy munkahelyet adunk az embereknek, és stratégiai fontosságú az anyag, de valójában amire használják, az inkább káros, mint hasznos. Néhány embernek valóban ad munkát, de tízszer annyi embernek meg elvette a kenyerét, mert itt, ahol most a homokbánya működik, ott az ezerkilencszázas években Salfóldnek háromszázas marhacsordája legelt, a juhok száma a hatszázat elérte. Hétszáz ember nemcsak magának termelte meg az ennivalót itt, hanem bőségesen exportált is. Az ország más részeibe is szállított. Megvannak az akkori statisztikák, össze lehet vetni a mostaniakkal: a tájnak az embereltartó képessége erősen csökkent. Ma ez a falu meg az egész táj élelmiszer-behozatalra szorul. Zacskós tejet, kenyérgyári kenyeret veszünk. Minimális az élelmiszer-termelés, és a lakosság is összezsugorodott. Ma nyolcvanan élnek ebben a faluban, ahol - ugyanezen a területen- háromszáz, háromszázötven ember lakott. S voltak még lakott puszták és 725
