Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

visszahúzódó, a szelek ébresztéséig szunnyadó szál mentén, amit meg kellett látnunk, hanem annak a másik, a feketerigó még érintetlen, még hamvas és pettyes tojásának csíraszálán, amelyiket nem láttuk, de amelyikről tudtuk, hogy egyenesen felrepül. Útvesztő vezető fonala, tojás barlangjának világító csíraszála, mi a különbség köztük? - egyik is, másik is a számokra bomlott Egyet rajzolja labirintussá, aminek száma, ha nem is végtelen, de megszámlálhatatlan, aminek, ha van is száma, épp azért világ, épp azért útvesztő, hogy számát ne ismeijük, - mert amikor középre érkezve az egészet megszámlálhatnék, amikor már minden számban felismerjük azt az egyet, a számokra bomlott világ útvesztőjéből már rég kitaláltuk.

Nem fordultam vissza, és többé nem is kerestem a sírt, ugyan kinek a segítségével találtam volna oda, mert a kapu bezárulása után tüstént hatalmas esőfüggöny zuhogott alá, és ahogy mostmár a szülők, rokonok oltalma alatt hazafelé bandukoltam, bizonyossá vált, hogy ott bent, a sírkertben nem esik, és itt kint is, miután a súlyos záporfüggöny leomlott, csakhamar kitisztult az ég és szárítkoztak az utcakövek, tetők, házak, kertsövények, s a fák koronáiról is, mostmár nem észak felől a kőhegyek vén szele, hanem a gondtalanul lengő keleti szél, mintha semmi különös sem történt volna, igyekezett lerázni a maradék esőcseppeket, az asszonyok letörölték a vizes ablakokat és újra kiteregettek a kerti kötelekre a napnak, szárítsa, szívja fehérre a mosott ruhát, mintha semmi sem történt volna, legalábbis így cselekedtek, vagy ők is észrevették milyen más ég, milyen más utcakövek, házak, kertsövények ezek itt, akárha egy idegen városba érkeztem volna, nem látogatóba, hanem valami kérlelhetetlen és kifürkészhetetlen parancsra, ahonnan hiába is akarnék, nem lehet még kirándulásra sem távozni, hisz’ egész testem, lábam oly súlyos lett, mint e zivatar után a földből, a falakból, a növényekből kisóhajtó nehéz pára, s bármerre is indulnék, annak uszályterhét kellene magam után vonnom. A legördült esődrapéria kettéválasztotta ezt a világot és azt a világot, lompos gőz, megsűrűsödött levegő, mégis áttörhetetlen szí- vós-merev fal, s mindjárt tövében megszületett az új, az eddig ismeretlen idő, megszületett, s mint a megszületettek ez is töredék lett, és mint minden töredék ez is árnyat vetett a teljesre, a dicsőség idejére, öröklétünk örömidejére a kertre, amelyben ha készültünk is valamerre, nem kellett feltenni a kérdést, hová, hiszen már ott voltunk, „majd, ha nagy leszel”, mondta ő huncut mosollyal, s mondása után úgy gurult nevetésünk, mint pirospettyes labda túl a szomszéd kerteken át, s bepirosította a vidéket egész a láthatárig, ezzel az új idővel együtt megszületett a rend és a rendetlenség, odaát, a kert boldog gömbjében minden az enyém volt és semmi tulajdon, itt válogatni kellett és megkülönböztetni mi az enyém, mi a másé, a tréfás nemszabad rideg tilalommá vált és még ridegebb erénnyé, a hétköznapok egyhangú menete szétszakadt egymástól s szorongató függőségben egymásba kapaszkodott és még a hetedik nap sem tudta egyesíteni őket, nem, mert ez, a zuhanás

713