Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

napja a nyolcadik nap volt, az idő elborulásáé, amelyben az állítás és tagadás egymás sarkába tapos, s mire hátrapillantunk nem tudjuk melyik harapott sarkunkba, az igen? a nem? a kérdésbozót születésének napja: a nyolcadik, új világévünk útjának kezdete, menni, menni megállíthatatlanul és szakadatlanul előre, ez a kezdet visszafelé, s már semmi egyéb dolgunk, mint a kérdések bolygótüzében a derengő utat visszatapogatni, visszafelé, az ősökig, az elsőig, aki a továillant sabbatban elrejtőzött.

Róza nagyanyám halála után, füzérről pergett gyöngyszemek, szóródtunk szerte, ki árokba gurult és tőle kapott gyöngyházvisszfénye kopott kavicsként zúzódott törmelékké, ki a füzér fonalát sodorta tovább, a szétröppent kócos szöszt összegyűjtve, bogozva, újrakötözve, mert nem igaz a hiedelem, hogy akkor válunk önmagunk egészévé amikor eredő és tartó szálainkról magunkat leszakítjuk, sokkal inkább mikor az elhullott s már száradással fenyegető és szétfoszló szálakat magunkra maradásunk napján, a nyolcadik napon a szél orsójára pergetjük, a köteléket újrafonjuk, a fonalat, az erős tartószálat, magunk takácsai, mintha hasonló még sohasem lett volna újraszőjük akár a pók, akár Róza nagyanyám, aki létének fonalait saját testéből eregette, lágyan és erősen összeszőtte, hogy a körülötte fakadó, lehulló gyámoltalan apró lelkeket legyen mibe pólyázni, melengetni, s ha olykor úgy láttuk, mintha tenne-venne, serénykedne, ha olykor pörölését vagy nevetését véltük hallani, és megtörtént az is, nem hittük, hogy látja, hallja gondolatainkat, indulatos remegésünket, miközben óvó hálóját fogyó szövetéből bőkezűen eregette, min714