Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

hozott mindentudását, ő, a mindnyájunkkal egykorú, akinek legfőbb tudása épp ez volt: a teremtésben mind együtt születtünk. Kimenet, az eddig szélesen táruló, félkör homlokú fekete vasliliomok keresztjeiből kovácsolt sírkertkapu hirtelen csúcsívesre magasodott, gondolatsebesen, farkára álló óriás hal, nyújtózott egyre feljebb-feljebb, úgy szűkült bejárata, s mire odaértem, az ellipszis közepén már csak egy szemvakító lencserés, teijedelme éppen csak annyi, hogy egy gyermek átcsússzék rajta, fókusza a rézsűt tűző sugarakban még egy utolsót villant, azután az is bezárult, ahárha a két, egyetlen néma oszloppá váló kapufélfa erősítené meg a régiek törvényét: a sírbatétel helyét el kell feledni, de az e világból távozottnak itt, ebben a világban emléket kell állítani - hogy elengedjük őket, hogy elengedjenek.

Nyolcadik évem nyolcadik napja volt ez, a magunkkal hozott mindentudás elhomályosodásának napja, de annyi még a lezuhant függöny sűrűjén át megmaradt, nem szabad visszafordulni. Nem is találnék többé oda, arra a helyre. A vaskapu összezárulása után tüstént beburkolt a felejtés, azt se tudom, a déli, vagy az északi temetókapu volt-e az, ahol beléptünk, majd kiléptünk, nem is kerestem többé a sírt, s ha valaha mégis odatalálnék, az csak annak a tévedhetetlen csigavonalnak mentén történhetne, amely valamennyi labirintus, az egyetlen labirintus világító közepébe vezet, oda, ahonnan már az egészet átlátni - ahol megszűnik a labirintus. A teremtés ama alapvonalának mentén találhatni oda, amellyel akkor a fenyőlombok alatt a lezuhant tojás csíraszálában találkoztunk, ám nem az eltörött gerletojásban, az aranysárga gömbből kiszakadó, azt alaktalan tócsává loccsantó, a sötét, az óriás tojásba