Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
egyik pamutgombolyagot, s az egyetlen mérhetetlen szálként a hegyi patakok sebességével bomlott kanyargóit végig a pádimentumon, egész a küszöbig. □ + □ + □ A terítő nem készült el, de az írásos hímzések sohasem készülnek el, valakinek, valahogy, valahol — akkor — ahol azt hiszi, elvásott a fonal, a soha el nem vásó fonal, a párka az ollót kezébe adja, és az saját párkájává válva átmetszi, s noha a fonal változatlan és kúszik és folydogál tovább, ő azt hiszi, elszakadt, azt hiszi elfogyott: nem látja. Párnahajak, asztalkendők, tarisznyák hímzett mezejükben egy tűhegynyi tér sem tátong parlagon, mert a nyugalmasan csordogáló minták vonalainak titka maga a végtelen, akár az öltésé is, nem lehet úgy beleszúrni a vászonba, hogy előbb ne öltenénk visszafelé, hogy előbb ne emelnék fel a már egyszer megformált szemet, ám nem úgy egyszerűen, mint az egymásból és egymásba folyó láncöltést, fel kell azt a szemet emelni alul is, felül is, hogy mire az elkövetkezőt öltjük az előbbi befejezett kört képezzen, befejezett és befejezetlen egyszerre, akár maga a hímzett ábra, egyik virág szára a másik levelébe kanyarog, s az megint annak pártáját nyitja anélkül, hogy el lehetne választani szárat és gyümölcstelen virágot, egymásba nőve és tekeredve-gömbölyödve, ősök és utódok a maguk fonalát továbbadó, visszavonó és ismét körré futtató sora, valamennyiből szál vezet át a másikba és nyomán összekuszálódni, megtévedni sem lehet, egyetlen körbe futó, de végső körbe sohasem záruló fonallánc az, míg csak fonal a guzsalyon lenből, kenderből, gyapjúból, hogy legyen mit ölteni-írni unokának, ükunokának, hogy a mozdulatot fakasztó forrás ki ne apadjon, nem is hímezik, írják azt más színnel, mint pirosból a lányok, a menyecskék a kör felfelé ívelő karaját, mint alá ívelő karaját feketéből a napnyugta felé leáldozók, de Róza nagyanyám a nyers vászonra soha mással, mint fehér gyapjúval nem hímezte a lét életalakot öltő fogyhatatlan ábráit. Az írásos hímzésen gyökér, szár, levél, nyílás útját nem vesztő egyetlen folyondár úgy fordul és hajlik és bókol és kergeti egymást, mint nagyanyám egymáson áttetsző titkos nevei, mint a szülővárosomat ölelő hegyláncban a búvó patakok, mindegyik egyazon sziklaforrásból ered, de az egyik neve Túri patak, a másiké a Békás, a harmadiké a Sóspatak és még a Kövecses, mindegyik más-más ízű, de valamennyi egyaránt oltja a szomjat, és valamennyi az Arany folyóba torkollik. = □ = □ = □ A temetőkaputól nem néztem vissza. Régi népek tudták, el kell felejteni a helyet, ahol a halottat sírba tették, és én akkor, nyolcadik esztendőmben járva még nem vesztettem el a régi, nagyon régi népek és gyermekek közös kincsét, a közöset vele, aki őszülő hajjal is épen őrizte a gyermekek magukkal 711
