Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

jából a kiloccsant fehéije reménytelenül húzta magával a kettőt egybetartó csírafonalat, - nagymama, most hogy száll fel a tojásból a gerle? - ez nem száll fel, — akkor mi lesz vele? - látod azt a csírafonalat, annak mentén visszabújik a nagy sötétbe, az óriás tojásba, a szálat magába szívja és visszaviszi, - hol van az óriás tojás? - ó, az a világvégén, ott laknak a meg nem született madarak - és ott mit csinálnak? - addig maradnak a sűrű ködtengerben, míg a szelek értük nem jönnek. Valami ismét koppant, tompán a fűben, kicsit összerezzent, nyilván azt hitte, mert én is úgy véltem, Áron bácsi szöges botja koppan, de mégsem, egy tobozt szalasztott le a nekilendülő északi szél

a kőhegyek vén szele, suttogta, nem is nekem, nem is magának, annak a valakinek, akit én nem láttam, de jelenlétét a tagjaimon végigrezgő áram tudatta, s már attól tartottam, ismét meglátom szemén azt a távolból jövő és távolba futó smaragd fényt, de csakhamar Paraschiva is ott termett, összekapkodtuk a nádszéket, a gombolyagot, a motringot, - tessenek már bejönni Róza nagyasszony, sürgetett a nekivaduló szélben a szélcsendes leányhang, haragszik az idő, - és mi hárman igyekeztünk a védett déli szobába, még fedél alá sem értünk Paraschiva újra kezdte: - tetszik-e tudni mit álmodtam? a kapuban megállt egy szürke ember, de olyan szürke, azt sem tudtam ember-e vagy asszony, csuklyája még az arcát is fedte, olyan koldusforma, vagy inkább szerzetes, a derekán kötél, biz’ Isten olyan vastag, akár a hiúban a ruhaszárító kötél, ijedtemben el is akartam kergetni, aztán hogy sehogysem mozdult, kiveszek a konyhaperselyből két picula alamizsnát,