Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

jégeső elől már félig átázott ruhában szaladtunk a veranda menedékébe s onnan, az édesfanyar illatú muskátlik között csodáltuk, melyik jégszem mogyorónyi, melyik diónyi, akár a korai tél puha hóbóbitáit ráztuk le a későn érő naspolyákról - örök délelőtt. De az észak felől betörő sötét szelet nem szívelte, így mondta: a kőhegyek vén szele széttép, s ilyenkor mintha valamit nagyon távol látva, mintha elkülönült volna, és csak ha ijedtemben, hogy a látomás el ne ragadja, hogy el ne hagyjon, keze után kaptam, tűnt el szeméről az a smaragdzölden villogó üveghártya, amelyen keresztül a megszokott pihenő, pihentető tekintet oly távolba szökött, hogy eltűntünk előle a kerttel, a házzal, az egész várossal s körülötte a messze vidékkel a határon túl, talán az egész föld, de érintésemre bal arcán ismét megjelent a mosolygödröcske, s ahogy tarkójánál a kontya alól rakoncátlanul kibújó göndörödő hajszálakat hüvelyk- és mutatóujja közt pergetni kezdte, már ismét úgy volt itt köztünk, mint aki öröktől fogva és örök időkig itt.

A két fenyő alatt ültünk, ő a fonott nádszéken, én a mohakárpitos kőzsámolyon, fehér gyapjúfonalat gombolyított, én meg két csuklómon a motringot tartottam kifeszítve, hogy onnan tekerje, az a kedves helyünk volt ez a kertvégen a két fenyő között, ahol húsvétkor a pettyes rigótojásra leltünk, most azonban nyár derekát éltük, a lehajló nap nagyanyám kosarában az alkonyat tüzével kettőzte meg a vacsorára szedett ribizli vörösét, - reggelre szél lesz, - alighogy kimondta, már arcomat súrolta a szél lendítette fenyőág és most a tojás fészkestől zuhant le, de nem a fűbe, hanem egy addig simának, vat- tafehémek látszó s egyszeribe kegyetlenné váló kőre, még gömbölyű sárgá-