Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

habozását, nem tudni miért, talán mert örökbe írt nevét maga sem ismerte, talán, mert az ismeret telje az, ami tiltja a pecsét feltörését, habozását a nevek sokaságát felcsillantva, markában kaleidoszkópként összerázta, hogy azután, akárha csak véletlenül kezére szóródott porszemek lennének, az egészet lefújja, vagy éppen az volt az ő hatalmas és el nem árulható tudása, hogy nevünkkel itt nem vagyunk azonosak? épp ellenkezőleg, mint Paras- chiva, a pipacsarcú, virágos katrincáját soha le nem vető mindenes, aki egy szél cibálta, eső paskolta novemberi hajnalon szó nélkül tűnt el, hogy tíz nap múlva, a fagy beálltával a havasokból virágtalanul visszatéijen, az éjszaka takarója alatt sompolyoghatott be, mert csak reggel vettük észre, hogy épp úgy tesz-vesz szó nélkül, akárha sohase távozott volna, a különbség mindössze annyi volt, hogy míg annak előtte a tyúkok, kacsák elé valami messzetávoli, s a gágogós, kotkodácsoló zsivajba alig illő hegyi dúdolás közepette szórta a magot, s ez a hús dallam ébresztette gazdáit is, addig most száját sem nyitotta míg nem faggattuk: miért mentél el árva szó nélkül? - hát csak, - no, de mégis, szólj, mi történt fenn a havason? - férjhez mentem, - férjhez mentél? akkor miért nem maradtál odahaza? - csak azt akartam, mondja meg a pópa milyen névre keresztelt, meg azt is, hány esztendős vagyok, — és valóban, Paraschiva megtudta, hogy a keresztségben az Ana nevet kapta, megtudta azt is, hogy éppen huszadik esztendejét tölti be, s ezután nevének bizonyosságában, ha megkíséreltük Anának szólítani arca felhős lett, még az is megesett, hogy úgy tett, mintha nem hallaná a szólítást, annál mosolygósabban fogadta, ha Paraschivának szólítottuk, és évtized múltán is, ha valaki megkérdezte tőle hány éves? bátran kivágta: húsz, ám ha valaki kételkedni mert állításában erősen csodálkozott és kihívóan, a sárgarigó füttyéhez hasonlóan csengett a válasz: hiszen megmondta a pópa,---n

agyanyám szaporodó, fogyatkozó éveit még annyira sem vette számba, mint Paraschiva, de arra sem emlékszem, hogy születésnapján, amikor az Arató- szűz folttalan kék ege alatt a kert gyepes tisztásán a háziszőttes, gyümölccsel, szív és csillag, kiscsizma és holdsarló, horgony és tulipán formájú, az ánizs és vanília, a méz és gyömbér és ezer jó bogyó illatát együtt kínáló apró tésztával, üdítőitalokkal megrakott lenabroszt kiterítettük, s köré telepedve ünnepeltük, bárki is felemlegette volna, hogy íme, ma egy esztendővel öregebb, gonoszkodó barátnő nyelvét sem hegyezte ki ilyen mondás „ebben az évben egészen megfiatalodtál”, vagy ha mégis, úgy beitta azt a fűszálak bársonysűrűje, hogy még az se hallotta, aki kiejtette, születésnapján azt ünnepeltük, hogy van, mint a távol hegyekről a maguk irányíthatatlan idejében érkező, a bennünket irányító áramok, mint az olvadáskor megereszkedő patakok, mint az esztendő gerezdjei, mint az élet és ami azon is túl.

Olyankor mindég nyár volt. Akár a tavaszrigó énekének ritmusára hullámzottak égi rétek azuiján habos felhőnyájak, akár az őszidő hullatta a gyepre, az ösvényekre az ezer színben zörgő levélszőnyeget, akár a hirtelen támadt

707