Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
KEMÉNY KATALIN SZTÉLÉ NAGYANYÁMNAK a sötétség leányának ölében a világító tojásokkal Egy híd tavaszi káprázat tajtéktarajából felszökkenő, egy híd ősz halállobogásából festett, egy híd tél kristályfogainak ragyogásából metszett híd vezetett neveihez és egyszer csak ott voltam ilyenkor MINDIG NYÁR VOLT a ház olajzöld, lustán földbe zökkent, zökkenésében a földdel eggyé szilárdult kapuja maga az odavezető híd túlsó pillére, az ígéret záloga, boldog bizonyosság nyílása, fényesre kopott tölgylevél- forma vaskilincséhez ágaskodni kell, de elég hozzáérni, már tárul a kaputól a veranda grádicsáig világító, a székely kőmíves szökdelő képzeletének fehér terméskőből furfangos mintákban kirakott ösvénye s a kövek között a láthatatlan fóldrésekből felvirágzó sáfrány és narancsszín és bíbor portu- lácskák, hogy a házba kisérő út se legyen ridegebb a bal kéz felől egyetlen illatszimfóniába hangolt verbéna, legényrózsa, rezeda, oroszlánszáj, szívvirág, lila meg fehér viola és legalábbis aszerint, amit számomra jelentett, a világ valamennyi virágát együtt nyitó, a köves úttal párhuzamosan futó ágyásnál. Az út befejező, nyugalmába fogadó végszakaszának időtlen ideje alig rövidebb, mint az átkelés a Rákos utcai szülei otthontól a Koldussikátor 699
