Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Nagy Attila Kristóf: A köpcsényi áldozár (próza)

Jolánda combcsontja, mit a jobbágyleány a malacokért adott, Ilona jobb kaija, mit a jobbágyleány az ángolnákért adott, Borbála keblei, miket a jobbágyleány a bárányokért adott, Katalinnak szíve s belének darabja, mit a bolond leány a szalonkáért adott, Eszter hasfalából kimetszett húsérme, mit a jobbágyleány a pulykáért adott, Mirka csigolyája, mit a jobbágyleány az őzekért adott, és Magdaléna mája, mit a jobbágyleány a ludakért adott.

Jól van hát, a gyertyák csonkig égtek. Szolgák jöttek, és felmosták a követ. Listius pedig fölvette a tálcát, s a templom felé indult, hogy áldozatát méltón bemutassa.

Neme szerint hét állatnak adtam eddig lelket. Mindennap újabbak kerülnek majd sorra, lelkes farkasok járják a hegyeket, kezesbárányokként lesik majd szavamat, falvaimnak lelkes medvék szedik telente a rozsét, lelkes madár viszi a levelemet Bécsbe, lelkes lovaimnak palotát építek. Várjál, derék Virtus, hozom már a jó hírt!

Kilépett a kapun, s fáklyája elaludt. Mintha nem jönne soha már a tavasz, ónos eső hullott az éjjeli sötétben, szélroham húzott át a kietlen lapályon.

Listi csak sejtette, merre van a templom, félvakon botorkált kezében tálcával. A föld- és a hússzag az orrába csapott, megtörülte arcát, úgy érezte, szédül.

S amint nekiindult, hirtelen megbotlott, a hátára zuhant a jégcsatakos sárba, tálcája és az áldozati szervek szanaszét gurultak. Nem látott már semmit, azt sem tudta, hol van.

Káromkodva felállt, valami sárkupac, az volt az útjában. De nem sárkupac, a Virtus kihűlt teste, derék állat idáig vánszorgott kitépve a rácsot, s itt hagyta el végleg az ereje. Tekintete merev, vére alvadt, húsa hűvös, izmai kemények.

Listi átkozódott, rugdalta a dögöt, és ökleit a mennybolt felé rázta, aztán meg zokogott, fulladozni kezdett, habzott a szája, és görcsökben rángott, úgy zuhant a sárba kedvenc lova mellé.

S akkor mintha megnyílt volna a sötét és felhős ég, s fordított örvényként kitárult volna az űr, s a nyíláson túl széles és napsütött promenád tárult volna elő, s a promenád fölött hangos dalolással szalonkák ezrei, fénylő ezüstszárnyak, tarkították volna a legfelsőbb szférákat, s alattuk pulykák lépdeltek peckesen, bíborló tokájuk csillagfényben izzott, s ludak úsztak az élet legszentebb vizében, átszellemült hangjuk messzire csapongott, őzsuták suhantak hatalmas falkákban, csillagport vert óvatos patájuk, szemükben mártírok örök boldogsága, utánuk bárányok, patyolatnál százszorta fehérebb gyapjakkal, a légi rónát járták, kolompjuk úgy zengett, akár a harangszó, ángolnák kígyóztak hatalmas tömegben, csapkodó testükkel fennen ficánkolva, s amerre haladtak, a felhők mind szétnyíltak, aztán disznók jöttek, kecses, kápráztató, filigrán malacok, rózsaszín orrukkal a Tejutat túrták. Végül Virtust látta égi ménes élén, egy zászlót vitt oldalán, s az izzó, karmazsinszín selymen a Szent Szűz mosolygott, kezét féltőn a Föld fölé emelve.

Mégis! Hát mégis!, lehelte Listius, és sosem érzett öröm áradt szét testében.

Hajnalodott, mikor a szolgák megtalálták. Eszméletlen hevert, alig vett levegőt, szinte már ki is hűlt. Szobájába vitték, ágyába fektették, medvebőrök

683