Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - Nagy Attila Kristóf: A köpcsényi áldozár (próza)
közé tették melegedni, viaszfényű arca alig bukkant elő, ahogy a kandalló néha fel-fellobbant. Három nap telt belé, amíg öntudatra térült, görcsösen köhögve a tűz mellé vánszorgott. Lúdtollat és tintát kéretett magához, aztán igen gyorsan e sorokat írta: Időnek fátuma, jövőnek zegzuga, Adj méltó menedéket! Enyhét halál elől, biztot ellen felől, Hol nem érhet enyészet. Avagy csak jöjjenek, hamuval födjenek Vészt szülő nagy vészek. Sok jó lelkes állat létében megfáradt, Vonuljon a Mennyekbe! Gyűljön nagy hordákba, nyájakba, falkákba, Vérhabos fellegekbe! Parázsló réteken, lángoló vizeken Várj végső ítéletre! Nyargaló üdvösség, kegyetlen dicsőség: Ne zabolázd meg, Isten! Szférák bomoljanak, hitek romoljanak, Szórd szét hitvány kincsed! Váltsd meg tenmagadat és minden magodat, Mert más megváltás nincsen. Kétszer-háromszor újra elolvasta a javítások nélkül papírra rótt verset, aztán a kandallóba dobta, és kedvtelve nézte, ahogy a lángok lassan elemésztik a nemes merítésű ullensdorfi papírt. Mikor lábadozni kezdett, megbánta ezt — és csakis ezt — a tettét, de hiába próbálta felidézni az elégett sorokat, egyetlenegy sem jutott az eszébe. Nem, soha többé. Illetve csak egyszer, esztendőkkel később, élete utolsó percében. A bécsi bakó vonszolta a vesztőhely felé, s ő még mindig várta, hogy Nádasdy, avagy Wesselényi báró megmenti életét, de pénzhamisításért a verdikt csak: halál. S ahogy fejét a tőkére hajtotta, eszébe jutottak hajdani sorai, ezeket hadarta, hangtalan suttogta. Akik a közelében álltak, azt hitték, imát mond. Sokak szerint a levágott, véres fej még percekig magában motyogott. Hagyjuk meg a jámbor embereket ebben a hitükben. 684
