Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Nagy Attila Kristóf: A köpcsényi áldozár (próza)

dott. Hátsó lábaival a padsorokat rúgta ízzé-porrá, mellső patáival az oltár faragott szobrait döntötte le, s a röpködő kelyhek, díszek, gyertyatartók betörték a színes ablakot is.

Végül elfeküdt a jeges félhomályban, hasát enciánkék és vöröslő szilánkok ütötték keresztül. Oldalán, sörényén sűrű vér párállott, halványabb vér szivárgott szomorú szeméből, s csatákká állt össze kihabzó nyálával és a homlokáról csörgő halálverítékkel.

Listius László eldobta korbácsát, a lova mellé térdelt, Csak egy szót szólj!, Virtus! De az almásderes elfordult már tőle.

Listius felkelt, némiképp megrendült, de most a dac volt az erősebb benne, Ha nem ad sem az Úr, se más alanti hatalom az állatoknak lelket, majd adunk mi, mondta, és a sekrestyébe lépett.

Simeonra horkant, Temetésre készülj!, bár nem tudta, mit tegyen, még csak szitkozódott. A pap erre előbújt, s félénken bámulta temploma romjait, a letarolt oltárt, az aranyló törzsű, cirkalmatos, nagy fát, melynek ágai közt Dávid nemzetsége trónolt, míg a paták nyomán pozdorjává nem tört, s a tátongó űrt a valaha szivárványos fényű mozaikablakon, melyen havas eső szitált be most szürkén. S ahogy megmozdultak, szilánkok hulltak még, mint színes jégeső.

Miféle temetés?, kérdezte Simeon, de Listius nem felelt, saját útján haladt minden gondolata. Miért nem sikerült, Simeon, miért nem? A Sátánnak van lelke? Van. Miért ne volna? S a bűntelen állat a Sátánnál hitványabb?

Jó uram, hebegte Simeon, a Sátán választhatott, ő is jó lehetne, de szabad akaratból gonosszá lett végül. A lónak nem adatott erről való tudás, se a jót, se rosszat meglátni nem képes.

Látszik, te szoknyás korcs, felelte Listius, lovon még nem ültél, mert minden mén, sőt kiscsikó ismeri a javát, és a kutya, de még a rövideszű tyúk is megismeri a füvet, ami beteg gyomrát, vagy felhasadt lábát gyorsan meggyógyítja. És éppen úgy tudja, mely fű a mérgező; nadragulyát, gyilokfűt, bolond beléndeket bolond volna enni.

Ezen gondolkozva kissé megnyugodott.

És Simeon válaszolt. Az ördögöt idézik, igével igézik, igével űzik el, ez mutatja, hogy a bukott angyalok is az igével élnek. Ebben különböznek a tudatlan állattól, láttad, szegény pára, nem akart szólam.

S különben is, az Úr számon tartja valamennyi lelket. Ha valaki meghal, lelke felszáll hozzá a nagy összességbe, s ebből ad ő a keresztelő

napján új lelket az újszülött embernek. Ha most változtatna a világ örök rendjén, s embernek szánt lelket adna állatoknak, nem jutna az éppen születőknek. Meg sem születnének, vagy világra jönnének, de kárhozottak volnának eleve.

Az meg kit érdekel, mordult erre Iff W Listi, új fény gyúlt szemében, gon- 1/ dolat fejében. S ha a holt lelke miná- i I j J lünk maradna? Valahogy marasztjuk,

/ kelepcébe csaljuk, s aztán átplántáljuk... I W / Simon nem értette.

677